Dalba foglalva

9. Home sweet home

~A Koncert előtt~

- Min izgulsz ennyire? - kérdezte Blake az öltözőben.
- Ennyi ember előtt énekelni. Lehet, hogy egy párszor már megcsináltam, de még mindig félek... - vallottam be neki, mire ő odajött és megölelt.
- Simán megcsinálod. - súgta a fülembe.

~Koncert~

Elmondhatatlanul elfáradtam a táncolásokban, és a rengetek éneklésben, ezért nagyon jó érzés volt, hogy az utolsó szám erejéig a színpad elején ülhettem. A gitáromat fogtam, miközben a mikrofon már oda volt készítve. Leültem, végignéztem az első soron.

- Na, van egy kis meglepetés! Az utóbbi pár napban, írtam egy új zenét... - ekkor hatalmas sikítás tört ki mindenkiből - Amit most el is fogok énekelni. Kérlek fogadjátok nagy szeretettel. A szám címe: Hope to see you again.

Egy pillanatra eszembe jutott az álmom. Kinéztem a backstage felé, de csak Sam és Blake állt ott. Miért is gondoltam, hogy Leah ott lesz...
Elénekeltem, a végén mégegyszer oldalra néztem, de csak ugyanaz a 2 ember állt ott. Éreztem, hogy könnyek kezdenek folyni az arcomon.
- Köszönöm, hogy itt voltatok. Vigyázzatok magatokra! - mondtam a mikrofonba.

Visszamentem az öltözőmbe, amit gyorsan magamra is zártam, és csak sírtam. Igazából magam sem tudom min. Azon, hogy nem látom soha többet Leah-t? Hogy nem vált valóra az álmom? Visszajöttek volna a régi érzelmek? Jó kérdés...

Kopogást hallok, majd Sam szólal meg az ajtó túlsó oldalán.
- Avery. Beengedsz? - nem válaszoltam - Tudom, hogy valószínűleg van valami bajod, és nem beszélsz róla, mert olyan makacs vagy, de csak engedj be. Legalább engem, a saját nővéred. - felálltam, kinyitottam az ajtót, majd azonnal megöleltem. Rég öleltem meg így, tele érzelmekkel. Simogatta a hátam, ami megnyugtatott annyira, hogy elengedjem a szorítást és leüljek a kanapéra.

- Nem erőltetem, hogy mondd el mi történik veled, de itt vagyok!
- Köszönöm. Nem hiszem hogy akarok róla beszélni. - töröltem le a könnyeket az arcomról.

- Bejöhetek, vagy zavarok? - kérdezte Blake az ajtóban állva. Biccentettem, hogy jöjjön be, mire leült mellénk.
- Van egy nagyon jó hírem... Bár nem tudom mennyire akarod hallani most, mert rádnézve, nem ez a legnagyobb problémád, de gondoltam tudnod kéne róla... Az ismerősöm elfogadja a menedzseri posztot!

Kikerekedett szemmel néztem rá, el se hittem mi történik. A nyakába ugrottam, majd megállás nélkül mondtam a köszönömöt.
- Ne nekem köszönd. Magadnak! Miattad döntött úgy, hogy elvállalja.
- És mikor tudok találkozni vele? - faggattam Blake-t
- Mindent a maga idejében kölyök. Menjünk vissza a hotelba, és pihenjük ki ezt a mai napot.- fogta meg Sam és az én kezemet, és húzott minket az ajtó felé.

A szobába beérve csak arccal előre ledőltem az ágyba, egyáltalán nem zavart milyen ruha van rajtam, a fáradtság álomba nyomott. A tudat, hogy végre nincs egy homofób menedzserem, helyette egy... na várjunk... nem is ismerem, nem tudom ki ő, de érzem hogy jobb lesz, és már ez boldoggá tesz.

Telefoncsörgésre ébredek. Ki keres ilyenkor? Remélem tudja, hogy ezzel az életét kockáztatja!
- Jó reggelt, álomszuszék! - szólal meg Sam.
- Jobbat!
- Reggel kopogtunk, de még aludtál. Csak azért hívlak, mert épp most futottunk össze az új menedzsereddel, és beszéltünk egy pár szót. - azonnal felültem az ágyamon - Családi okok miatt, sajnos csak Londonban tud személyesen beszélni veled is.
- Ezt szomorúan hallom, mert már nagyon találkoznék vele. Igazán felkelthettél volna amikor indultatok. - forgattam meg a szemem, bár Sam úgyse látja.
- Ne forgasd a szemed, - túl jól ismer - úgy voltam vele, hogy tudom milyen vagy, ha felkeltenek a legszebb álmaidból, és nem kockáztattam az életem. - nevettük el magunkat egyszerre.
- Van benne valami... De amúgy, ha már a városban vagytok, nem hoznátok nekem, valami nagyon extra kávét?
- Már előtted járok. Egy kávézóban voltunk, már megyünk vissza a hotelba, és itt van a másik kezemben a kávéd. Kb 10 perc és visszaérünk.
- Rendben. Köszönöm. Imádlak!