Szerencsés Nyertes

2.

Nagyon elegem volt már a kisgyerekből, pedig általában szeretem őket. Épségben landoltunk, a Bahraini reptéren a bőröndöm átvétele után próbáltam megkeresni azt az embert aki értem jött. Nem volt nehéz felismerni azt az AlphaTauris pólós fickót. Én izgatottságomban meg sem tudtam szólalni a kocsiig kiérve, de a pasas sem volt egy beszédes, a bőröndjeimet legalább kicipelte.

- Na és kihez fog majd menni?- érdeklődött a 10 perces csend után.
- Mármint kit kaptam? Pierre Gaslyt.
- Ooo, Franciaország szép hely- itt fogalmam sem volt mire gondol, jó, hogy ott is van verseny meg minden de most nem ott kezdünk- Gasly meg egy jó srác, kedves is vicces is, jól meglesznek!
- Remélem- mosolyogtam, közben azt gondolva, hogy biztos neki kellett-e felvennie ha ilyen hülyeséget hord össze-vissza.
- Itt is volnánk!- megálltunk szinte egy palota előtt.
- Waow, de szép! Köszönöm!- még segített kiszedni a csomagjaim aztán szabadon engedte a nagy tudatlan énemet a mégnagyobb hotelba.

Próbáltam a forgós ajtón átvonszolni a 2 bőröndöt ami nagyobb mint az életem. Épp az egyik kereket szabadítottam volna ki a két ajtóközül mikor egy segítő kéz megkönnyebbítette a dolgot.

- Lehet könnyebb lett volna azon az ajtón- mutatott egy pici nevetés mellett két ajtóra oldalt amiket észre sem vettem, nem más mint Charles Leclerc.
- Akkor nem lett volna meg a filmes hatás, tudod, a kicsit agyilag szőke lány mégis barna hajjal értetlenkedik az ajtóval majd jön egy segítő kéz aki felkarolja- nevettem el magam egy pici sokk után amikor észre vettem ki is volt a segítő kéz.
- Egyébként Charles Leclerc- nyújtotta a kezét- te vagy az egyik szerencsés nyertes?
- Igen, én lennék az, Rachel Davis- az egyik bőröndöt elengedve kezet fogtunk.
- Na és ki a szerencsés aki bekerül a te kis filmedbe?
- Elvileg Pierre.
- Szerencsés ez a Pierre...- ezt most bóknak vettem bár már nem tudom mit gondoljak.
- Charles!- kiabált rá Carlos Sainz- Oh, netán az első szerencsés nyertesünk?
- Igen Carlos, mint látod teljes életnagyságban!
- Rachel Davis- nyújtottam a kezem amire nem gondoltam, hogy csókot kapok rá, közben megjelent Lando is persze csak Pierre nem.
- Carlos Sainz- nézett a szemembe.
- Sziasztok! Az első?- tette fel a már befejezetlen kérdést.
- Igen!- mivel mind egyszerre válaszoltunk.
- Rachel Davis- most megint én nyújtottam először a kezem de nem ért meglepetés.
- Lando Norris- miközben kezetfogtunk és mosolygott egyet rájöttem, hogy tényleg olyan aranyosan tud mosolyogni, Carlos Spanyolosan udvarolni, Charles pedig akárhogyan is tud.
- Na de ki a szerencsés?- kérdezte Lando.
- Ez a vonat már elúszott barátaim- tette Charles a fiúk vállára a kezét- Pierre...
- Még semmi nincs veszve- nevetett.
- Igen, én is ezt mondanám- mondta Carlos a volt csapattársának.
- Segítsünk felcipekedni?- Norris nagyon próbálkozott.
- Persze, habár még azt sem tudom melyik az én szobám- nevettem már lassan kínomban.

A fiúk szinte veszekedtek azon, hogy ki kérje el a kulcsaim. Egy kő, papír, olló versenyig jutottak a felnőtt férfiak. Én mindeközben inkább elkértem magamnak a kulcsot. Megcsörgettem picit a kezemben ezzel felhívva magamra a figyelmet.

- Uraim, indulhatunk a 142-es szobához!
- A 140-es az enyém- mosolygott Charles- A 143 pont Gaslyé, 145 Lando, 139 Carlos.
- Akkor drága szomszédaim ha segítetek én nagyon szivesen fogadom- mosolyogtam.

Szépen elosztották a munkát és elindultunk a lifttel. A szobámból viszont nem akartak mozdulni. Ha nem azt kérdezték, hogy segítsenek akkor azt, hogy hozzanak-e valamit. Ez amúgy nem zavart engem mivel örültem, hogy kedvesek meg jókat nevettünk már most. Ennek ellenére még mindig hiányoltam valakit. Kulcsok csörgését hallottam a folyosón így kiszaladtam a nyitott ajtómon és megpillantottam a várva várt személyt.

- Szia Pierre!- odaálltam elé.
- Csak nem Rachel?- mosolyodott el.
- De, Rachel Davis.
- Nagyon örülök- megölelt a majdnem 180 cm-es magasságával, engem aki max 164 cm ezt eltekintve is tök jól esett.
- Hát még én- nevettem.
- Úgy látom a fiúkat már meg is ismerted- mutatott az ajtómból kukucskáló fiúkra.
- Igen, összeszedtem őket a halban- nevettem.
- Ha van kedved netán beszélgetni vagy bármi akkor nyugodtan szólj, már itt vagyok.
- Az jó lenne, csak még előtte elrendezem a srácokat meg a cuccaim.
- Akár sétálni is elmehetünk olyan 6 körül.
- Mégjobb, addigra el is készülök. Oh és még valami, nyugodtan beszélhetünk Franciául, legalább nem jövök ki a gyakorlatból, na szia!- ezt az utolsó mondatot Franciául mondtam, ezzel is meglepve szegény fiút.
- Szia!- megszeppenve csak ennyit tudott mondani.

A szívtiprók közben kiválogatták nekem az elkövetkezendő napokra való ruháim. Megköszöntem a segítségüket egy-egy öleléssel, majd mindenki ment a dolgára. Pár perc maradt már csak 6 óráig de azt is azzal töltöttem, hogy felhívjam Bettyt. Egy kopogás zavarta meg a mese délutánomat.

- Ömm, Betty szerintem megérkezett Pierre...
- Semmi baj, jó szórakozást, holnap találkozunk szió!- könnyen lerázott, az is meglepett, hogy nem is kérdezősködött hova megyek vele meg ilyenek, remélem azért nem haragszik nagyon.
- Sziaa!- gyorsan szaladtam nyitni az ajtót a fiúnak akit már egy ideje ott váratok.
- Szia, indulhatunk?
- Persze, csak egy pillanat- lekapcsoltam a lámpát és próbáltam volna becsukni az ajtót de Gasly nem mozdult én meg nem fértem el- Pierre, hahó? Becsukhatnám az ajtót?- integettem a feje fölé.
- Ja, bocsi, elbambultam- mondta megzavarodva.
- Észrevettem- nevettem- Olyan vagy mint aki még nem látott embert.
- Elvarázsoltál- erre őszintén nem tudtam mit mondjak, picit zavarba is jöttem.

A hotelnek volt egy nagy parkja ezért azt használtuk ki. Elmeséltem neki, hogy Bettynek is sikerült bekerülnie, de persze én többet kérdegettem tőle amit ő hagyott hisz nem minden nap kerül az ember ilyen helyzetbe. Már most sok mindent megosztott velem és ez nagyon jól esett. Megkönnyebbülés volt, hogy a többiekkel is jól kijöttem. Az megint más, hogy furcsa volt számomra a viselkedésük de lehet csak amiatt, hogy én érkeztem meg leghamarabb.

- Én már sokat beszéltem magamról úgyhogy most te jössz!
- Mit szeretnél megtudni az én unalmas életemről?- közben a rózsákat nézegettem.
- A családod? Szüleid? Testvéred? Már persze ha szabad kérdeznem.
- Testvérem nincs, egyke vagyok sajna.
- Hidd el néha az nem sajna- mondta nevetve.
- Hát az én esetemben picit igen, apám azt várta, hogy én fiú leszek. Amikor megtudta, hogy nem meg sem akart volna tartani. Később pedig már nem sikerült nekem testvért csinálni. Sokáig be akartam neki bizonyítani, hogy igenis képes vagyok olyan dolgokra amikre a fiúk őt ez hidegen hagyta így nincs is vele jó viszonyom. Mintha a nevelő apám lenne csak, nem is vérszerinti.
- Sajnálom, nem bírom az ilyen embereket, akik ennyire alábecsülnek a nemek különbsége miatt.
- Én sem, de mégiscsak az apám, van amit neki köszönhetek, azokért a mai napig hálás vagyok.
- Ez érthető...
- Anyával viszont elég jó a viszonyom, megvannak azok a jó kis anya lánya beszélgetések, néha egy-egy találkozó vagy éppen shoppingolás. Viszont mióta NewYorkból elköltöztem tőlük Chicagoba, apával eléggé megromlott a viszonyuk, azért remélem hozzá még nem úgy viszonyul mint hozzám.
- Na az viszont jó ha az ember jóba van az anyukájával- szerintem picit megleptem ezekkel az infókkal és nem tudott mit mondani.