Megmentettél. - Damiano David

5.fejezet

// Sziasztok. Itt a hétfő, ezzel pedig az új fejezet, próbálok rá állni arra, hogy legyen valami rendszer a fejezet megjelenéseket illetően. :D Így előre láthatólag Hétfő-Szerda-Péntek a tuti, hogy lesz, aztán néha néha, ha nagyon nem bírok majd magammal, lehet felfog borulni. 😅Aki bekövetett instagrammon, az már megfigyelhette, hogy viszonylag gyakran kerül ki sztoriba egy-két belsős infó a történetről, tehát érdemes nagyon figyelgetni. 🤪 Legyetek jók, legközelebb látjuk egymást! ❤️//

Puszi, Avine. ❤️

Damiano felém nyújtja a kezét, ahogy végeznek. Ez idő alatt én elmerültem a könyvem által nyújtott, apró világban. Mosolyogva felnézek rá és megfogva a kezét, hagyom, hogy felhúzzon a fotelből.

- Gyere, elmegyünk szórakozni - húz az ajtó felé, a többiek előre mentek, mi pedig kicsit lemaradva sétálunk mögöttük. Nem beszélünk, nem hozzuk szóba a tegnapot, aminek kicsit örülök. Az éjszakai utca teljesen üres, egyedül a többiek beszélgetése töri meg a csendet.

- Hé, Laura, sör vagy bor? - szegezi nekem Vic a kérdést, ahogy hátra fordul és megvár minket, Thomassal és Ethannel együtt.

- Ha választanom kell akkor sör, de mind a kettőt szeretem - mosolygok, a válaszomra Vic vigyorogva felugrik és átöleli a vállamat.

- Király, akkor az egész banda sörös - kuncog Vic, Damiano pedig csak a fejét rázza.

- Vic néha kicsit túlságosan is beindul, ne engedd, hogy minden hülyeségbe belerángasson - néz rám Damiano nevetve.

- Ó nemár, ti is mindig benne vagytok, ugye EDGAR vagy hívjalak inkább Jacobnak? - nevet Vic Ethanre.

- Na jó, Victoria de Angelis, ha még egyszer Jacobnak hívsz, elrabolom Chilit és soha nem látod többet - vágja Ethan a kezét a csípőjére, amitől úgy néz ki, mint egy felidegesített indián.

- Chilit legalább annyira szereted, mint magadat, nem lenne szíved ellopni - nyújtja ki Vic a nyelvét, én pedig csak próbálom feldolgozni a hallottakat és rájönni, hogy ki is az a Chili.

- Jaj Laura, bocsi, Chili a kutyám - mosolyog Victoria és előhalássza a telefonját, hogy mutasson egy képet Chiliről és Damianóról.

- Édes Istenem, hát imádom - felcsillan a szemem, ahogy kiveszem a telefont a kezéből. Chili egy aranyos kis szőrcsomó, vajszínű bundája és testéhez képest nagy fekete szemei vannak. Elolvadok a látványtól, bár valljuk be erre Damiano is rásegít, aki mosolyogva simogatja a képen a kutyát.

- Jó tudni, hogy a kutyákkal le lehet venni a lábadról - mosolyog Damiano, ahogy a vállam fölött hátulról előre hajolva rám néz.

- Csodálkozol, hát, milyen iszonyatosan cuki! - nézek rá hitetlenül. - Nincs olyan ember, aki ezen nem tudna elolvadni.

- Jogos, Chili a mi kis szupersztárunk - nevetnek mindannyian.

- Tényleg, Laura, már a múltkor is érdekelt, de nem akartam akkor megkérdezni... Nem volt nehéz feladni a régi életed, amikor ide költöztél? - olyan őszinte és váratlan kérdés volt ez, amire egyáltalán nem számítottam.

- Hűha, de nehéz volt. Sőt, hogy is mondjam, szerintem életem egyik legnehezebb döntése volt. Az egész életem ott volt Magyarországon, a családom és a barátaim. Mondjuk szerencsés voltam, mert a szüleim tudtak támogatni majdnem mindenben, mégis nehéz volt. - Őszinte kérdésre, őszinte válasz jár. Mosolyogva nézek rá, mintha ő is épp készülne feladni valamit, sőt mindannyian, látszik rajtuk. - De igazából a sok nehézség ellenére is megérte. A szüleimmel szoktam videochatelni, a barátaimmal is, néha még iszunk is így - mosolygok rá Thomasra és megfogom a kezét. - Nem tudom miért érdekel ez, de hidd el, ha valakinek fontos vagy, azt ez nem fogja befolyásolni. Akik igazán szeretnek, azokkal úgyis megtaláljátok a módját annak, hogy beszéljetek és el tudjatok néha egy kis időt közösen tölteni.