Megmentettél. - Damiano David

7.fejezet

// Kedves olvasó, mondtam én, hogy lesz olyan nap, amikor nem fogok tudni magammal bírni, nos ez gyorsan eljött. El kell mondanom, hogy ez a fejezet az egyik kedvencem volt, mind helyszínügyileg, mind pedig történések szempontjából. Tehát olvassátok sok szeretettel, holnap pedig a tervezett szerint jövök a 8.fejezettel. ❤️ //

Puszi, Avine. ❤️

Átölelem és hozzábújok amennyire csak lehetőségem van rá, közelebb akarom érezni magamhoz, mint bárkit a világon. Mert a világom, amit eddig ismertem, megszűnt létezni. Megszűnt egyből, ahogy megmentett, megszűnt, amikor megismertem négy új embert, akik megvilágítják az új utamat, az új életemet. Felnézek rá, hang nem jön ki a torkomon, csak nézem azokat a barna szemeket, melyek az új életet hirdetik nekem ebben a pillanatban. Damiano keze a karjaimnál fogva tart, s nem engednek el, tartanak a mély szakadék fölött, nehogy lezuhanjak. És én bízom benne, hogy nem hagyja, hogy a szakadékban végezzem.

- Gyertek nézzük meg a napfelkeltét! - töri ránk az ajtót Victoria, amivel kiránt minket abból a kis kényelmes világból, amelyben eddig voltunk.

Damiano megragadja a kezem, hiába szakítottak meg minket, mégis mind a ketten tudjuk, hogy mi volt az a pillanat az előbb. Csendes ígéretek tömkelege, amit nem mondtunk ki, de mégis többet jelentenek, mint bármi a Földön, legalábbis számomra.

- Hogy akarunk menni és hova? - Vonom fel kérdőn a szemöldököm, mindannyian ittunk, ráadásul nekem jogsim sincs, így én eleve kiestem. - És amúgy nincs még korán ehhez? - nézek Vicre, aki éppen a telefonján nézeget valamit.

- Van konkrétan kicsivel kevesebb, mint 2 óránk ami azt jelenti, hogy simán eljuthatunk bárhová - nevet fel Ethan.

- Civita di Bagnoregio? - veti fel az ötletet Thomas, mire Ethan, Vic és Damiano is elgondolkozik.

- Az időbe belefér - vágja rá Damiano és elindul kifelé. - Vic hívd fel Matteót, hogy sürgősen kellene nekünk és veszek neki egy láda sört, mindamellett, hogy kifizetem a benzint - szól vissza az ajtóból, miközben integet, hogy menjek én is.

- Várjatok, most komolyan el akarunk menni napfelkeltét nézni egy másik városba? - tárom szét a karjaimat.

- Igen, úgyhogy fogd a táskád és irány ki, mert Matteót ismerve 10 perc alatt itt lesz - nevet Vic és felém dobja a táskámat, amit sikeresen elkapok. - Vagy talán van jobb dolgod?

- Nem vagytok normálisak - nevetek fel és elindulok Damiano után, aki rám hozva a frászt megijeszt odakint. - Menj a francba - sikítok fel magyarul.

- Bocsánat - tartja fel a kezét, de úgy nevet, mint aki élete legjobb poénját lőtte el éppen.

- Nincs bocsánat, elfogyott! - fonom keresztbe a kezem a mellkasom előtt és sértődött fejet vágva Vic felé fordulok. Hiába nem gondolom komolyan, mégis annyira jól esik húzni Damianót, hogy csak na.

- Hééé - ragadja meg a kezem és elkezd visszahúzódni magához, én pedig Vicet húzom magammal. - Ez most komoly? - néz le rám Damiano, én pedig kinyújtom a nyelvemet, de végül elengedem Vicet, így Damiano teljes egészében átölel.- Sajnálom - motyogja, mire megenyhül a szívem és kicsit rosszul is érzem magam, mert nem gondoltam komolyan a sértődést.

- Semmi baj - fordulok meg az ölelésében így szemtől szemben vagyunk, nyomok egy gyors puszit a kulcscsontjára és ellépek tőle.

- Megjött Matteo - szól be Ethan a kapun, mire mindenki kisétál a kocsihoz, ami egy fekete Mercedes-Benz kisbusz, és a hátsó ajtó már kinyitva hívogat minket. A szám elé kapom a kezem, amikor meglátom a vajszínű üléseket, és hogy mennyire szépen be van rendezve az egész.