So Far Away |Mason Mount FF.|

27.rész

A vállam már borzasztóan fájt és úgy éreztem nem sokáig tudom tartani magam. Az öltöző ajtóig ment a mosolygás de amikor átléptük az öltöző küszöbét, mire Mason észre vette, hogy baj van.

-Maja!-szólt Mason-Mi a baj?

-Semmi jól vagyok.-húztam ki magam, de elég fura fintort vághattam.

-Dehogy vagy jól! Ülj le!-parancsolt rám és leültetett egy padra. Mire szót fogadtam és lehuppantam a padra.

-A vállad ugye?-kérdezte gyanakvóan. Mire bólintottam.-Mennyire fáj?

-Úgy 10-es skálán? Simán megvan 11-es.-döntöttem a fejem a mögöttem lévő falnak.

-Mi a fenét csináltál?!-támadott le.

-Nem én voltam kivételesen. Valaki egy kamerát vágott a vállamnak.-közöltem.

-Én meg azoknak adtam interjút. Bassza meg, de hülye vagyok.-csapott a fejére.-Hol van a gyógyszered?

-Otthon.-válaszoltam.

-A kenőcs?

-Otthon.

-Fásli?

-Ha kenőcs nincs az akkor miért lenne nálam? Otthon van.-közöltem.

-A fenébe. Itt még a doki?-nézett körbe, mire a csapat többsége bólintott.-Idehozom. Addig tarts ki.-mondta és elrohant. A csapat többi tagja tanácstalanul nézett rám. Kicsit később vissza jött Mason a dokival.

-Nocsak Maja, nemrég voltál itt. Ennyire megszeretted ezt a helyet?-nézett rám mosolyogva.

-Hát hogyne.-vágtam rá.

-Nincs itt az ideje a vicceknek.-szólt közbe Mason.-Nézd meg a vállát kérlek.

-Mutasd.-lépett mögém.-Gyógyszer vagy kenőcs?

-Mindegyik otthon.

-Akkor Kai menj egy vizes ruháért vagy valami hidegért.-mondta a doki, de először Kai nem értette.

-Menj már!-kiáltott rá Mason. Nagyon ideges volt és aggódott. Mason mondatára, Kai megijedt és elrohant.

-Mason!-szóltam neki halkan, mire rám nézett.-Gyere ide.-kértem, mire leguggolt elém, előre hajoltam és nyomtam egy puszit az arcára.

-Ne aggódj miattam. Nemsokára jól leszek.-mondtam mire a fejét az ölembe hajtotta. A hajával játszottam mire Kai visszaért.

-Fagyasztott borsó? Azt meg honnan szerezted?-kérdezte az egyik srác.

-A konyhából. Jó vagy nem?-nézett a dokira.

-Persze, jó. Add ide.-nyújtotta a kezét. Kai átadta neki, mire a doki kapásból a vállamra rakta. Szívesen elkáromkodtam volna magam, de mivel sokan voltunk az öltözőben nem lett volna illendő.

-A fenébe.-morogtam, miközben Mason a kezemet fogta.

-Tarts ki, kérlek. Mindjárt jobb lesz.-suttogta halkan előttem.

-Mason el kell mennem gyógyszerért. Gyere ide, fogd meg neki.

-Oké.-állt fel és leült mellém.-Jó így?-kérdezte, mire bólintottam.

-Mason akkor is ilyen Maja arca, amikor bókolsz neki?-kérdezte az egyik srác, utalva a piros arcomra.

-Nem ennyire. Persze elszokott pirulni, amikor zavarban van. De akkor olyan imádni való az arca. Most viszont olyan, mintha felakarna robbanni.-magyarázta Mason.

-Nagyon közel vagyok hozzá.-morogtam, mire többen is felnevettek-Mellesleg azért mondasz mindig zavarba ejtő dolgokat?

-Persze.-vágta rá.

-Most nagyon megütnélek.-néztem rá bosszúsan.

-Kár, hogy ez neked most nem fog menni.-kacsintott rám.

-Később még megtehetem.-mondtam neki.

-Talán addigra elfelejted.-legyintett.

-Csak egy problémád van. Én nem felejtek olyan gyorsan.-nyújtottam ki a nyelvem.

-Ha még egyszer kidugod a nyelved itt mindenki előtt megcsókollak.-vágta rá, mire hihetetlenül zavarba jöttem.-Látjátok ilyen amikor zavarba jön, imádni való.

-Ki foglak nyírni.-fortyogtam halkan.

-Mit mondtál? Nem hallottam.

-Oh, semmit.-ráztam a fejem mosolyogva.

-Itt a gyógyszer. Vedd be gyorsan.-adta át a tablettát a doki, mire vízzel legurítottam.

-Oké most bekenem és felteszem a kötést is. Mason itt maradhatsz. A többiek forduljanak meg.-adta ki az utasítást.-Mivel rövid ujjúba vagy félig vedd le a pólód.

Mason segített kibújtatni a kezem a pólóból. Alatta még volt a trikóm, de az nem volt zavaró a kötés közben, szóval nem kellett levennem. Mason egy ideig figyelt, de elment egy pillanatra. Az egyik csapattársához ment és a vállára csapott.

-Tökfej! Add ide.-vette el a kezéből a telefont.

-Jó.-vont vállat és átadta a telefont.-Csak kíváncsi voltam, hogy a vállat, hogy kell bekötni.

-Igen szerintem is. Majd kérd meg a dokit. Biztos bemutatja csak neked. Egy fiún!-emelte ki az utolsó mondatot és zsebre rakta a telefont.

-Szelfi mód?-kérdeztem Masont.

-Persze. Milyen kreatívak nem?-forgatta meg a szemeit.

-Aha eléggé. De fiúk. Legyetek kicsit vidámabbak. Most nyertetek meg egy meccset. Ugye azért vidámabbak szoktatok lenni?

-Persze. De már te is a csapat tagja vagy Mason által. Ha valaki a csapatból nincs jól, akkor a csapat sincs jól.-mesélte a csapat kapitány.

-Én már jól vagyok. Hat a gyógyszer. Nyugodtan ünnepeljetek.-mosolyogtam rájuk.

-Még biztos fogunk meccset nyerni. Reméljük minden meccsünkön itt leszel.

-Ha rajtam múlik biztosan.-vigyorogtam Masonra, aki nyomott egy puszit a homlokomra.

-Kész van. Már csak fel kell kötni.-mondta a doki.

-Majd én megcsinálom.-vette át Mason. Összehajtotta a kendőt megkötötte a sarkánál és a nyakamba akasztotta. Közel volt hozzám ezért éreztem az illatát. Belebújtatta a kezem a kendőbe és késznek lettem nyilvánítva.

-Köszönöm a segítséget-néztem a dokira és Kai-ra-, és azt is, hogy befogadtatok.-fordultam körbe.

-Nem kell megköszönnöd. Gyógyulj meg hamar.

-Azon leszek! Sziasztok srácok!

-Sziasztok!-köszöntek el, mire Masonnel kiléptünk az öltözőből.

-Tényleg nem maradsz itt inkább? Én elleszek otthon egyedül is.-néztem rá mosolyogva.

-Persze, hogy nem. A barátnőmnek szüksége van rám.-kapta el a másik kezem és össze kulcsolta az ujjainkat. Kb. 1 órát lehettünk az öltözőben, de az előcsarnokban már egy lélek sem volt. Nyugodtan sétáltunk ki Masonnel az arénából. Az autóhoz érve a csomagtartóba dobta az edzőtáskáját és kinyitotta nekem az ajtót. Behuppantam az anyós ülésre és bekötöttem magam. Nem gondoltam volna, hogy így fog végződni ez a nap.