So Far Away |Mason Mount FF.|

30.rész

-Mellesleg a hét elején ráérek. Hétfő, kedd, szerda. Neked is jó?

-Nekem mindegy. Nem akarok egyetemre járni. Ha hazajöttünk keresek valami állást.-vontam meg a vállam.

-Figyelj. Nem akarom erőltetni, hogy egyetemre járj. Mert, az egyetem magában is nehéz, állapotosan viszont még nehezebb lenne. És azt sem akarom, hogy kiközösítsenek. Dolgoznod, meg nem kell mert eltudlak tartani téged és a babát is.

-Mason azt várod, hogy ne menjek dolgozni? Hogy hónapokon keresztül itthon ücsörögjek? Tudod, hogy abba belebolondulnék.

-Igazad van. Abba belebolondulnál. Jó menj, dolgozni.-mondta, mire vigyorogva felugrottam.

-DE-tudtam, hogy egy de, vissza ültem a kanapéra-semmi gyári vagy megerőltető munka. Menj kávézóba, étterembe vagy könyves boltba dolgozni. Úgy jó?

-Igen. Köszönöm. Szeretlek.

-Én is téged. Tudod, hogy nem akarok parancsolgatni és nem akarlak korlátozni. Csak védeni akarlak.

-Tudom, hogy csak vigyázni akarsz rám. Akkor keresünk valami munkát?

-Igen. Idehozom a laptopot.-állt fel és pár perc múlva ért vissza.

-Mióta van egy medve a lakásunkban?

-Ja igen Ádám. Nem tudott hova menni és mivel engem látogatott meg, gondoltam akkor berakom a vendég szobába. Haragszol?

-Nem, dehogy. Meddig marad?

-Mi lenne ha hétfőn velünk jönne Magyarországra?

-Az két nap. Oké, legyen úgy.

-Tudod, hogy imádlak?

-Mondhatnád gyakrabban.

-Örömmel. Megyek beveszem a vitaminokat, amiket az orvos írt fel.-álltam fel a kanapéról.

-Maja!-szólt utánam Mason-Szeretlek!

Rámosolyogtam és folytattam az utam a konyhába és bevettem a vitaminokat. Vissza mentem a nappaliba és leültem Mason mellé.

-Elkezdted már nézni?-kérdeztem.

-Nem. Neked keresünk munkát, akkor együtt csináljuk. 

-A kicsi kávézó? 

-Keveset fizetnek. Ha már dolgozol rendesen fizessenek már meg.

-Nézd azt a közeli mekibe kellene kiszolgáló.-mutattam a hirdetésre.

-Nem jó.-rázta a fejét.

-Ez miért nem?-néztem rá értetlenül.

-Sok a fiatal. Nem bírnám idegekkel. Mindig azon agyalnék, hogy épp milyen sráccal beszélgetsz.-dőlt hátra.

-Ah, jó. Az az étterem?

-Jó. Rendes fizu, nem olyan híres, fiatalok nem járnak oda. Nem. Mégse, mert nem fogsz 12 órázni.

-Hihetetlen vagy. Az a kávézó? Jó fizu, nem járnak fiatalok és jól alakítható munkarend. Mit szólsz hozzá?

-Oké. Nézd meg személyesen is.

-Szombaton is nyitva vannak. Megnézem holnap.-mosolyogtam rá.

-Jól van. Holnap én is ráérek.-értetlenül meredtem rá.

-Mi az? Elmegyek veled megnézni a helyet és a munka környezetet természetesen.

-Véletlenül sem a dolgozókat akarod csekkolni? 

-Ha már ott leszek miért ne tehetném?

-Javíthatatlan vagy.

-Csak vigyázok rád.

-Tudom. De ez egy kávézó. Ott nem esik semmi bajom. Ne félts ennyire.

-Tudod, hogy nem akarom, hogy dolgozz.

-Igen mert vigyázni akarsz rám.

-Igen és félek, hogy találkozol valakivel aki jobb nálam.

-Tessék?!

-Tudod, valaki aki jobban megért téged. Ritkán látlak, mert sok az edzés. Tudom, hogy nem erre számítottál, amikor ideköltöztél és mégis ezt kaptad. Előtted az életem volt a foci. De most már te vagy az életem. Félek, hogy elveszítelek. Egyedül vagy itthon. Most pedig még a baba is. Én nagyon örülök neki, de fel vagyunk készülve erre?

-Nem. Ehhez fel kell nőnünk. De tudom, hogy kettőnknek menni fog. Tudod miért? Mert szeretlek. Mindig is szeretni foglak. Sosem hagylak el. És igen ideköltöztem, mert veled akartam élni. Minden reggel veled ébredni és minden este a karjaidban elaludni. Nem gondoltam arra, hogy milyen lesz az életem egy focistával. Az a sok edzés és  meccs. De tudod mit? Nem bánom, hogy ennyit jársz el, mert tudom, hogy kifizetődik. Olyan jó látni a meccs után a mosolyt az arcodon. Hihetetlenül büszke vagyok rád. Nincs olyan ember, aki téged überelhetne. Maximum ez a pocaklakó.

-Nem tudom, hogyan élhettem eddig nélküled. Nagyon szeretlek. 

-Én is szeretlek. Szóval ne aggódj. Nekem csak te vagy. És ő.-raktam a kezem a hasamra.

-Megfog változni az életünk. Fenekestül.-mosolygott rám.

-Nekem már akkor megváltozott, amikor találkoztunk. A Westfield-ben.

-Belém jöttél. Már akkor kedveltelek, pedig még nem is ismertelek. 

-Én is kedveltelek. De mindig furcsáltam, hogy miért vagy szemüvegben. Hülye voltam, hogy már akkor nem jöttem rá.

-Ha akkor megtudod, mi történt volna?-karolt át.

-Valószínű, megijedtem volna és megszakítottam volna veled minden kapcsolatot.

-Akkor jó, hogy nem tudtad még.

-De sajnálom, hogy így kellett megtudnod. De tudod milyen érzés volt? Te voltál az első ember, aki úgy botlott belém, hogy nem tudta ki vagyok. Örültem neki, hogy végre valakivel úgy tudok beszélni, hogy nem ad ki a sajtónak. Hogy nincsenek előítéleteid velem kapcsolatban. Aznap éjjel végig rád gondoltam.

-Minden nap össze futottunk a véletlen folytán.

-Szerintem a sors akarta így.

-Igen szerintem is.-mondtam ásítva.

-Álmos vagy?-kérdezte.

-Csak egy kicsit.

-Akkor menjünk aludni.-felemelt a kanapéról és az ölében tartva bevitt a szobába.Lerakott az ágyra és betakart.

-Mindjárt jövök, csak gyorsan lezuhanyzom. Negyed óra múlva vissza ért. Csukott szemekkel feküdtem. Csendben befeküdt mellém, mellkasához bújtam, ő pedig erős karjaival szorított.