Coraline (Damiano David ff.) •szünetel•

12.

Szombat este, a bankett ideje. Azt hittem, ez egy 'lezavarom és viszlát' esemény lesz, de hát ha valakinek a Måneskin a barátai közé tartozik, ott egy nap sem lehet átlagos.
Délután öt körül kikészítettem a ruhám, és nagyjából elhatároztam, hogy hogy lesz a hajam, milyen cipőt veszek meg ilyen lányos dolgok. Persze azonnal rámtört a szorongás, hogy nem lesz-e túl kevés ez a ruha, vagy nem lesz-e túl átlagos a cipőm. Felöltözök, felveszem a cipőt is, hogy együtt lássam az összképet a tükörben. Próbálom azt mondogatni magamnak, hogy ne érdekeljen a jelentéktelen volt osztálytársaim véleménye, akik négy évig szartak egyáltalán beszélgetni velem, de mégsem megy. Így hát felhívtam az egyetlen mentsváramat, Victoria-t.
-Szia-köszöntem.
-Szia csajszi, mizujs? Készülsz már a nagy estére?-kérdezi gúnyosan utalva arra, hogy mennyire nincs kedvem ehhez.
-Igen, és pont ezért hívlak. Átválthatunk videochat-re? Megnézed a ruhám légyszi?-kérdezem miközben kisimítom a szoknya részt.
-Persze, had nézzelek!
Ahogy megnyomom a gombot, meglátom a szőke lányt, ahogy a bandaház kanapéján ül Chili-vel az ölében. Fent a kis kockában feltűnök én is. Hátrébbmegyek, és közben magyarázkodni kezdek:
-Az jutott eszembe, hogy nem lesz-e túl egyszerű ez a ruha, mert hát nem egy túl csillogó vagy nagy darab. De hát ez mégiscsak egy bankett, vagyis jól kéne kinézni, vagy minimum csinosan. Csak hát nem tudom, hogy a többiek miben lesznek-hadarom, miközben jobbra-balra forgok, hogy jól lássa az egész ruhát.
-Nyugi Coraline, iszonyú jól nézel ki! Nagyon-nagyon jó!-mondja Vic mosolyogva-Semmi baj nincs vele, tökéletes lesz!
-Tényleg? Fuh akkor jó!-mondom hálásan.
-Aha, nagyon jó, tényleg! A hajad hogy lesz?-kérdezi hosszú hajamat figyelve. Összefogom a kezembe, és felcsavarom, majd elől leválasztok néhány tincset. Mivel alapból hullámos a hajam, a göndörítésükkel már nem kell foglalkoznom. El vagyok foglalva azzal, hogy a tükör előtt ülve a hajamat nézegetem, így nem veszem észre, hogy Vic mellé érkezett egy harmadik tag is.
-Ah-mondja valaki. Megfordulok, és elengedem a hajam ami így a vállamra hullik. A kamerában feltűnik Damiano, kezében egy üveg gyümölcslével, amiből lassan folyik le az állán a narancs színű ital. Szemeivel háromszor végigmér, pedig nem lát sokat, hiszen ülök. Zavartan a hajamba túrok, mire észbekap és ő is beletúr az övébe, majd letörli az innivalót, és megköszörüli a torkát.
-Jól nézel ki, Cor!-közli halkan, majd el is tűnik. Nem merek Vicre nézni, mert fogadni merek hogy vigyorog mint a vadalma és nem akarom látni, szóval újra a tükör felé fordulok, és újra összefogom vörös hajam.
-Így tervezem...-mondom, majd egyik kezemmel a gumijaim és csatjaim között kezdek kutatni. Össze is fogom a hajam, hogy ezzel már ne legyen gondom ma.
-Szerintem nagyon jó lesz így. Nem húzod ki a szemed esetleg? Illene hozzád-javasolja.
-Nem hinném hogy menne!-nevetek fel-De azért szempillaspirálozok-mondom végül, és elő is szedem az egyetlen sminkcuccomat amit használok. A szempillám szőke, ami nem tetszik szóval szinte mindig használok egy kis spirált hogy kinézzen valahogy.
-Szemceruza? Esetleg...csak a kedvemért?-könyörög viccesen a szőke lány, miközben valaki kezébe nyomja a kis piszkosfehér kutyát.
-Najó, az mehet-adom meg magam, és kezembe veszem az alig használt, szinte teljesen hegyes ceruzát, és egy viszonylag szép ívű vonalat húzok mindkét szememre. Vic felé fordulok, hogy megmutassam művemet:
-Na, jó lett?
-Igen, azta, nagyon jól áll!-mondja elismerően. Pár perc múlva letesszük. Épp a táskáim felé igyekszem, hogy kiválasszam a ma estit, amikor meghallom Vic hangját a telefonból. Majdnem szívrohamot kapok, ahogy az ordítása betölti a szobámat:
-DAMIANO DAVID AZONNAL GYERE VISSZA és takarítsd össze a mocskodat!
-A-A!-hallatszik a távoli válasz.
-DE IGEN! MOST!
-Nem! Nem én tehetek róla! Te hívtál oda hogy nézzem meg Coraline-t, egyedül ti ketten tehettek róla!-ordított keresztül a szobán Damiano.
-Majd este ájulj el tőle valahol MÁSHOL! Nem nagy munka kimosni egy ágyneműt!-mondta Vic, a háttérben pedig valaki felnevetett.
-Baszd meg, Angelis!-jött a válasz. Halkan felnevettem, és úgy döntöttem hogy leleplezem magam.
-Nem akarom megszakítani ezt az érdekfeszítő beszélgetést, de nem nyomtál ki..-mondom. Pár pillanatig néma csönd van a vonal másik végén, majd a harmadik tag, valószínűleg Thomas felröhög, de nagyon gonoszan:
-Na jó!-mondja levegő után kapkodva. Hallom ahogy Damiano halkan szitkozódik, Vic pedig szidni kezdi:
-Hallottad, hogy milyen trehány disznóval lakok együtt?-mondja háborogva, de azért viccesen. Csak nevetek, majd tényleg elköszönök, anélkül hogy kérdeznék valamit-pedig van egy-két megválaszolatlan mondat..-letesszük. Sötétkék ruhámhoz egy sötétkék táskát választok, amibe el is kezdek bepakolni, de ez a tervem megint dugába dől, mert anyu kukkant be az ajtómon.
-Meg akartam nézni, hogy mit veszel fel! De úgy látom, már kész is vagy-mondja mosolyogva.
-Igen, Vic segített egy kicsit-mondom neki, majd felállok, hogy ő is megszemlélhesse az összeállítást.
-Istenem, szívem, nagyon szép vagy!-mondja elérzékenyülve. Megölelgetjük egymást, majd apa is csatlakozik hozzánk. Miután ő is megdicsér, mindketten kimennek, és most már, harmadik nekifutásra összepakolhatom a cuccaimat. Nem kell sok minden, csak a szokásos: zsebi, telefon, fájdalomcsillapító, egy blézer ha fáznék, víz és nagyjából ennyi. Még egyszer a tükörbe pillantok, majd úgy döntök, hogy ideje indulnom.
-Apa, elviszel?-kérdezem, mire természetesen rábólint. Elköszönök anyától, majd megmondom apának, hogy hova vigyen, és el is indulunk.

A hely ahova megyünk, iszonyú szép. Persze ez egy bankett, tehát senki nem öltözött túl, és amikor megláttam az osztályomat, megbizonyosodtam róla hogy nem tűnök ki közülük.
-Szólj, ha jöjjek érted! Legyél jó!-mondja apa, majd egy puszi után ott is hagy. Köszönök, amikor bemegyek, de a huszonegy főből összesen háromnak telik arra, hogy visszaköszönjön. Egy nagy, hosszú asztal van, aminek láttán megnyugszom, hiszen biztosan nem maradok egyedül. Leülök az egyik kedvesebb osztálytársam mellé, és nézelődni kezdek a teremben. Még nincs itt mindenki, az ételek sincsenek kint, a színpad viszont fel van állítva. Nem nagy, csak épp annyira hogy a zenekart a tömeg fölé emelje. Azóta sem kérdeztem meg senkit, hogy kik játszanak majd, de végülis mindegy, mert nemsokára megtudom.
Egy negyed órán belül beszállingózik az osztály maradék része, az osztályfőnök és a kedvenc tanárunk pedig kis késéssel, de megérkezik. Megkapjuk az ételeket, és kezdetét veszi a vacsora. Viszonylag jól telik, beszélgetünk (még én is!), felidézzük a jelentősebb pillanatokat. Egy óra múlva elmegy a két tanár, és kicsit elszabadul a pokol. Mindenki alkoholt rendel, amivel nincs baj, csak van akit elég hamar megborít. Néhány fiúval együtt tartjuk a frontot addig, amíg nem szólnak, hogy megérkezett a zenekar. Mindenki izgatott lesz, és a székeket otthagyva közelebb megyünk a kisszínpadhoz. Hamarosan megjelenik a banda, én pedig nem hiszek a szememnek, amikor Ethan beül a dobok mögé...