Coraline (Damiano David ff.) •szünetel•

24.

A következő pillanatokban nem lettem volna szívesen Marta helyében.
-Az a helyzet, hogy túlnőttetek rajtam-kezdte, majd felsóhajtott-Az Euróvízió után, mindegy, hogy milyen eredménnyel végeztek, átadlak titeket egy olyannak, aki ért ehhez az egészhez-mondta, de könnyesedett a szeme. Marta, a mindig erős és céltudatos, parancsolgató és magabiztos menedzser szétesett, ugyanúgy, mint a zenekara. Thomas egész egyszerűen csak átölelte a nőt, és a többiek is követték. Percek múlva Marta egy tapssal megtörte a kissé szomorkás hangulatot:
-Talán az Eurovízió után már nem leszek veletek, de addig még nagyon sok dolgunk van! Egyébként meg, utána sem tűnök el az életetekből. Támogatni foglak titeket, és itt leszek, ha kellek, csak már hivatalosan nem én intézem az ügyeiteket-mosolyodik el. Damiano akar mondani valamit, azonban a nő nem hagyja ezt, visszaveszi a szokásos menedzser szerepet, és felemeli a hangját-Most viszont, pattanjatok be a buszba, indulunk az első igazi interjútokra!-fejezi be a monológot. Mindenki azonnal pattan, és perceken belül elhagyjuk a Måneskin-lakot. Lilivel és a többi nem-zenekari taggal úgy döntünk, hogy hagyjuk őket szerepelni, mi hazamegyünk, ígyhat gyors búcsúzkodást követően utukra engedjük a bandát.

A következő két hét lassan telt így, hogy szinte nem találkoztam a Måneskinnel. Otthon, a tv vagy a YouTube előtt ülve néztem meg az interjúkat velük, és utána hívásoztam a csapattal, vagy néha csak Damianoval. Ezen kívül olvastam, vagy a szüleimmel jártuk a várost vagy éppen a környező tájakat. Aztán letelt ez az barátaim számára intenzív időszak, és a bandának lettek szabad órái. Hétfőn, szokásosan Dr. Rossohoz indultam. Igazából már úgy érzem, hogy nincs szükségem arra, hogy ide járjak, de azért eljöttem. Dammel megbeszéltük, hogy utána elmegyünk valahova kettesben, hiszen gyakoraltilag még nem voltunk randin, vagy bármi ilyesmin, mindig a bandával voltunk csak egymás közelében.
Magabiztosan lépkedtem a klinika épületében. Nem emlékszem, hogy mikor éreztem ilyen biztosnak magam alatt a talajt. Kopogtam, majd beléptem Dr. Rosso-hoz.
-Jó napot, doki!-intettem. Az idősödő férfi köszönés helyett összecsapta a tenyereit.
-Drágám, az egy haspóló?-kérdezte.
-Igen-vigyorogtam. Másnak egy ilyen póló mindennapos és átlagos, nekem azonban sok-sok év és négy csodálatos ember kellett ahhoz, hogy végre felvegyem.
-El sem hiszem, Coraline! Nagyon-nagyon örülök!-mondta, majd elgondolkodva nézte a ruháimat. A tekintete egyáltalán nem zavart, ami még engem is meglepett: régebben leültem volna vagy összefontam volna magam előtt a karjaimat ebben a pillanatban.
-Figyelj csak, hívd fel a szüleidet, jó? Hangosítsd ki, szeretnék nekik mondani valamit. Neked is hallani kell!-közölte. Közelebb mentem az asztalhoz, lepakoltam, és elővettem a telefonomat. Mindkét szülőm otthon van, így elég anyát hívni, úgyis mindketten ott lesznek.
-Szia anya...
-Szia drágám! Nem Dr. Rosso-nál vagy?-kérdezte anya a telefonba.
-De igen! Viszont szeretne mondani valamit nekünk. Hívd ide aput is, jó?-mondtam izgatottan.
-Jó, jó.. -mondta, majd hallottam, hogy átkiabál apának egy másik szobába-Na, itt vagyunk!
-Jó.. Nos, nagy bejelentésem van, ami főleg, sőt, teljesen Coraline-t érinti-kezdte a pszihológus-Az a helyzet, hogy az utóbbi hetekben a lányuk teljesen átváltozott, de csak is jó irányba! Amióta találkozott ezzel a Måneskin zenekarral, hatalmas jellemfejlődésen és személyiségváltozáson ment keresztül. Borzasztóan örülök, és büszke vagyok rá-mondta mosolyogva a doki-Csak néztem ma a haspólóban, hatalmas mosollyal az arcán, és....nos, eszembe jutott, hogy talán már nincs rám szükség tovább.. -mondta, majd kis hatásszünetet tartott. Az eddig visszatartott levegőmet kifújtam, és halkan nevettem. El sem hiszem!-Az új barátai hetek alatt többet adtak Coraline-nak, mint én vagy bárki más évek alatt... Szóval arra jutottam, hogy Coraline-t nem kísérem tovább, hanem így öt év után elengedem.. -mondta, majd letörölt egy könnycseppet a jobb szeme sarkából.
-Úristen!-suttogtam magam elé nevetve. A telefonból is csak a csend hallatszott.
-Megölelhetem?-kérdeztem a dokitól, mire kitárta a karját. Olyan volt ő, mint egy nagybácsi vagy egy nagyapa. Sok évig hetente kétszer találkoztam vele, és mindent részletesen el kellett neki mesélnem. Fontos ember lett az életemben.
-Nagyon örülök! El sem hiszem! Megyek, és elmondom a nagyiéknak!-szólt anya a telefonba, majd letette.
Dr. Rosso-val megszorongattuk egymást.
-Viszlát, drága Coraline! Reméljük, hogy már nem találkozunk!-mondta. Egy intéssel kisétáltam az ajtón, majd a klinika épületéből is, ezúttal utoljára. Damiano az út szélén lévő egyik padon ült, és egy papírzacskóból sültkrumplit evett. Hatalmas mosollyal léptem oda hozzá.
-Szia!-köszöntem.
-Cor? Végeztél is? De hát vagy negyed órája mentél be!-állt fel, majd megpuszilta az arcomat.
-Igen, de képzeld... -kezdtem izgatottan-Nem kell többet pszihológushoz járnom!
-Úristen!! Tényleg?-mondta, majd átölelt, és magához szorított. Ez után leültünk a padra, és elmeséltem az előbb történteket.
-...és ez mind csak nektek köszönhető-fejeztem be.
-El sem hiszem! Nagyon örülök, Cor!-mondta. Csak mosolyogtam rá. Benyúlt a papírzacskóba, és kivett egy krumplit.
-Tessék! Ezt a mai napra! Ünneplünk! -mondta mosolyogva, majd nyitott számba tolt két krumplit.
Körülbelül tíz perc alatt bepusztítottuk a gyorskaját, és úgy döntöttünk, hogy a városközpontban található parkban sétálunk egyet, eszünk egy fagyit és leülünk valahova, ennél több nem is kell. A lényeg, hogy együtt legyünk.
     -Persze egyszer elviszlek vacsorázni, és majd szépen kiöltözünk meg minden, és majd rendelünk bort-ecsetelte a férfi a terveit, miközben kézenfogva, céltalanul sétálgattunk az üdezöld fák között. Hihetetlen boldogság volt bennem, talán klisésen hangzik, de nem éreztem még ilyet ez előtt. Ahogy Dam tervezgetett velem, szinte észre sem vettem, hogy mások is vannak körülöttünk, vagy egyáltalán van bárki más a világon rajtunk kívül..