Coraline (Damiano David ff.) •szünetel•

13.

Ethan mögül megérkezett Thomas és Vic is, majd Damiano lépett fel a kis lépcsőn. A kis tömeg egy része sikítani kezdett, a másik része pedig kíváncsian figyelte, hogy kik ezek-mik ezek itt a színpadon. És aztán voltam én, aki vigyorgott mint a vadalma, és akkor leesett Damiano hirtelen válasza, a ma délutáni megszólalások, amiket Vic mondott az énekesnek, a készülődésük. Miközben én megpróbáltam nem felvisítani, a banda elkezdte a Zitti e buoni-t. A 28 emberből én voltam az egyetlen, aki tudta, hogy ezzel a dallal indulnak a Sanremo-n, és talán én voltam az egyetlen aki tudta, hogy ezzel a dallal fogják kezdeni a koncertet.
A Zitti e buoni után a Beggin' feldolgozása, majd a Le parole lontane következett. A szép dalról eszembe jutott a fekete, feliratos póló amit Vic adott az egyik medencézés után: amire a dal részlete volt ráhímezve..
A három dal után a zenészek leálltak, és Damiano beszélni kezdett a mikrofonba:
-Sziasztok, ballagók!-mondta lelkesen, mire mindenki őrült módon sikítani kezdett. Ha Damiano azt mondta volna, hogy 'fapapucs', a volt osztályom lánytagjai akkor is visízanának, amit nem csodállok. Damiano megjelenése, stílusa, hangja, meg úgy az egész lénye csodálatos.
-A következő dalt az egyik itt tartózkodó lánynak küldöm. Nem fogtok rájönni, hogy kinek, mert négy teljes évig nem vettetek róla tudomást. Szeretném, ha tudnátok, hogy nem bánhattok így egy emberrel, főleg nem vele, aki egy csoda lány. Igaz, nem ismerem régóta de többet segítettem neki a bandámmal együtt mint bárki más az eddigi tizennyolc éve alatt. Remélem, tudja, hogy róla van szó... -mondja a fiú. Könnyek gyűlnek a szemembe, mert érzem hogy ez én vagyok. A teremben néma csönd van legalább egy fél percig. A többiek forgolódnak, értetlenül nézik azt, akire szerintük ráillik a meghatározás. Damiano újra a mikrofonhoz hajol. A szemével a közönségét pásztázza, majd amikor megtalál, a szemembe néz:
-Ha vége a koncertnek, gyere ide a lépcsőhöz-mondja, majd mielőtt bárki bármit reagálna, elkezdi énekelni a Torna a casa-t. Az intro elmarad, a zenekar csak az első mondat után kapcsolódik be, én pedig mosolyogva, könnyezve éneklem vele együtt szöveget. A volt osztályom forgolódik, nem tudják, hogy kiről beszélt Damiano, és kell neki egy fél perc, hogy feleszméljenek, és énekeljenek vagy csak élvezzék a zenét.
Húsz perc múlva véget ér a Måneskin koncertje. Damiano elköszön, majd lesétálnak a színpad mögé, a lépcsőhöz. A teremben azonnal zúgolódás támad. A többiek nem nagyon mozdulnak, mindenki elkezdi kitárgyalni a Torna a casa előtt történteket, de senki sem indul a kis színpad felé. Amikor úgy érzem, hogy mindenki odafigyel, kisimítom a szoknyám ráncait, felkapom a táskámat, és határozott, nagy léptekkel, érzelemmentes arccal elindulok a lépcső felé. Úgy érzem, hogy megint akkora csend támad, mint Damiano monológja után. Mindenki engem néz. Meglepődők, az elmúlt hetekben már századjára, de ez tetszik. Nem zavar, sőt. Mivel a terem nem nagy, gyorsan odaérek. Mindenki tökéletesen rálát a színpad mögötti zugra, ahol a Måneskin tagjai feszülten figyelik a tömeget. A volt osztályom sugdolózni kezd, amikor melléjük lépek.
-Sziasztok!-suttogom széles mosollyal. Vic megölelget, és a fülembe suttog közben:
-Nagyon nagy voltál! Képzeld, még én sem tudtam, hogy Dam mit tervez! Egyszerűen imádom látni ahogy ezek a bunkók irigykednek-mondja, majd elenged. A fejével a hátsó kijárat felé biccent, jelezve, hogy most megszöktetnek. Az osztályom azonban figyel, magyarázatot várva, én pedig feléjük fordulok.
-Köszönöm az elmúlt négy évet! Sziasztok!-mondom gúnyosan, majd sugárzó mosollyal a négy fiatal felé fordulok. Damiano átkarol, és így öten indulunk meg a kijárat felé.

Nem kell elégtétel, megtorlás vagy valamilyen bosszú. Ez a huszon-ember nem érdemi meg ezt sem. Talán nem tették tönkre az életemet, de nem segítettek rajta. Átnéztek rajtam négy évig, sokukkal nem is beszéltem az évek alatt. Felnőttek vagyunk, nem nyújthatom rájuk a nyelvem és nem ordibálhatok, pedig talán jól esne. Pont elég volt az, hogy láttam az arcukat, és hogy itthagyhattam őket. Eljutottam oda, hogy úgy érezzem, a sérelmek megerősítettek, hiszen itt vagyok e mellett a négy ember mellett akiknél jobban nem kívánhat az ember lánya. Talán az eddigi tizennyolc évem nem volt egy leányálom, az előző pillanatok kárpótolták mindazt ami eddig kimaradt. Kevesen mondhatják el magukról, hogy egy híres ember lealázott értük harminc másikat, majd a vállánál fogva kivezette egy ajtón. Otthagytam őket, ezzel úgy érzem, hogy felnőttem, mostmár nem csak papíron, hanem lélekben is. Nem kell félnem mert ők négyen itt vannak velem..