Fellegekbe zuhanva {Oneshots}

Utolsó dal {Wangxian}

Lan Zhan a szobájában lévő alacsony asztal mögött ült. Hosszúkás ujjai a qin húrjain táncoltak, kellemes, nyugodt dallamokat előidézve. Szemhéjai bezárultak, ahogy saját játékát hallgatta és már csak ösztönösen fordította csuklóit és pendítette a vékony húrokat. Lelki szemei előtt emlékképek pörögtek, amelyek egy konkrét személy köré fonódtak. Évek teltek el azóta, hogy elvesztette őt, mégsem volt képes megfeledkezni róla, vagy akárcsak elméjének hátsó zugába zárni az érzelmeit iránta. Szívében továbbra is ott lakozott a düh, a kétségbeesés, a fájdalom és a szeret.

Az ágy felől motoszkálás kúszott bele a lágy zenébe. Wangji először nem foglalkozott vele, úgy vélte, hogy képzelte azt a halk hangot, viszont, amikor folyamatossá vált, már ő is kinyitotta a szemeit. A matracon egy vékony alak üldögélt. Körvonalai enyhén elmosódtak, halványak voltak, viszont még így is teljesen felismerhető volt, hogy ki is ül ott vele a tágas szobában. Szíve hatalmasat dobbant, először nem is akart hinni a szemének. Wei Ying háta mögött támaszkodott meg tenyerein, fejét enyhén oldalra billentette és arcán ott virított a jól ismert, széles mosolya.

- De, Lan Zhan! Most miért hagytad abba? Szeretem hallgatni amikor a qineden játszol – szólalt meg játékos hangleejtéssel. Ellökte magát az ágyról és a földre letérdelve könyökölt az asztalra, hogy állát a tenyerébe támasztva figyelhesse a másik arcvonásait. Igaz, sokat nem árultak el számára, viszont tekintetéből csak úgy olvasott, mintha hatalmas betűkkel lettek volna a falra firkálva. Meglepődött, évek óta igyekezett elérni őt, mégis akkor jelent meg nála, amikor csak elméjének csillapításának érdekében vette elő a hangszerét, viszont rég érzett boldogság is felbukkant benne az ismerős arcot látva.

- Wei Ying – ejtette ki alig hallhatóan a nevét mire a szellem mosolya még szélesebbé válik, hófehér fogai is elővillannak a mozdulattal. Szabad kezével végig simított a hangszer oldalába vésett felhő mintán, majd óvatosan megpendítette a húrokat is és bár az összefüggéstelen hangok általában zavarni szokták Wangjit, most meg sem rezdült ezt hallva, töretlenül figyelte a nyugodt arcot, amin legutoljára csak fájdalmat lehetett látni, de akkor ott ismét csak a gyermekies vidámság játszott rajta.

- Igen, én vagyok, miért lepődsz meg ezen ennyire? – nézett fel hunyorogva a qinről és mérte úgy végig a merev arcot – Mindegy, nem is fontos. A fél szavakból nehéz lenne rájönnöm – legyintett egyet és engedte el a hangszert – Tudod, mindig is lenyűgözött az, ahogy játszottál. Napestig el tudnám még most is hallgatni – sóhajtott fel, majd állt fel ismét. Ujjait összekulcsolta a háta mögött és túlzó mozdulatokkal forgolódni kezdett, mintha csak táncolni akarna. Lan Zhan rengeteg mindent akart mondani neki, kérdezni tőle, viszont soha nem tudott jól bánni a szavakkal, így csak szótlanul figyelte a másik mozdulatait – Játssz nekem valamit!

Teljesítette a kérést. A kardforgatástól és qinen való játszástól bőrkeményedéses ujjait ismét a húrokra fektette, majd kisebb gondolkodás után megszólaltatta az első hangot. Wuxian elégedetten hümmögött és szemeit lehunyva állt meg egy ponton. A kellemes dallamra haloványan mosolygott, végül pedig jobbra-balra kezdett el dülöngélni.

- Köszönöm, Hanguang-jun ez gyönyörű volt – fedte fel ismét sötét íriszeit és pillantott az asztalnál ülőre. Könnyed léptekkel sétált oda mögé, majd alig pár pillanat múlva átkarolta a nyakát. Tenyerei az izmos mellkason pihentek, érezhette a heves szívdobbanásokat, viszont nem tette szóvá. Arcát a lapockái közé fúrta és úgy mosolyogott bele a fehér köpenybe, illetve a sűrű, fekete hajzuhatagba – Nagyon hiányoztál már, Lan Zhan. Előbb kellett volna eljönnöm hozzád, de nem akartalak elengedni, viszont itt az idő. El kell búcsúznom tőled, Lan Zhan – ejtette ki a szavakat továbbra is ölelve a másikat – Köszönöm, hogy még egyszer utoljára játszottál nekem.

- Wei Ying – ismételte el a nevet és kapott a mellkasán pihenő kéz után, viszont addigra a férfiú már nem volt ott. Visszatért abba a világba, ahol az élők számára ismét elérhetetlenné vált. Wangji szíve összeszorult, még mindig érezte magán a másik érintését, fülében ott csengtek az elsuttogott szavai. Lassan fordult hátra, de ahogyan arra számítani is lehetett, már nem pillanthatta meg a fekete ruha elmosódott szegélyét, vagy a hajával együtt libbenő vörös szalagot.

Wangji kipillantott az ablakon. A hópelyhek fénylően kavarogtak a hold sugarai között, majd kapcsolódtak társaikhoz, akik már egy szilárd felületen megpihentek. Wuxian meglátogatta őt még mielőtt véglegesen elment volna. Tudni akarta hol volt egészen addig, miért nem lehetett elérni, viszont... már nem számított. Még egyszer utoljára láthatta a mosolyát, hallhatta hangját és játékos nevetését. Elbúcsúzott tőle. Utolsó búcsúként hangzott, a férfi mégis reménykedett abban, hogy csakúgy, mint azon a téli estén, máskor is képes lesz meglátogatni őt. Hazug remény volt, viszont ez volt az, ami erőt adott a számára. Ebbe kapaszkodott.