Fellegekbe zuhanva {Oneshots}

Első csók {Minsung}

Jisung kíváncsian nézelődve forgatta a fejét, ahogy Minho mellett, a kezét fogva sétált a folyóparton. Nem igazán beszélgettek, csendben mentek végig a macskakővel kirakott úton; ezt egyedül az szakította meg, amikor az idősebb néha megemelte kezeiket és finom csókot lehelt összegabalyodott ujjaikra, amire a másik finoman elmosolyodott, mondani nem mondott rá semmit, csak pár perccel később viszonozta ő is az aprócska gesztust. Nem régóta randizgattak, az az este volt a harmadik randevújuk, mégis már akkor elég biztosak voltak a másikban, abban, hogy hosszabb távon is képesek elképzelni magukat egymás mellett.

- Ott van egy pad, leülünk egy kicsit? Kezdenek fájni a lábaim – Minho volt az, aki végül megszakította a csendet, amikor tekintete egy tőlük nem messze elhelyezett padra esett. Talpai kezdtek sajogni, órák óta sétáltak különböző okok miatt és csak alig pár percekre álltak meg. A szúró érzés már kezdte zavarni, így inkább megkérte, hogy álljanak meg egy kicsivel hosszabb szünetre is, hogy csillapodhasson ez a kellemetlen érzet.

- Persze – vágta rá a kisebb és már húzta is arra a fiút. A folyó zubogása körbe ölelte őket, Jisung oldalasan ült le, lábát felhúzta és arra ejtette le még mindig egymást szorító kezüket. Kedveskedően cirógatták egymás kézfejét, ahogy hol a tájat, hol a másikat figyelték. Élvezet volt számukra minden minutum, amit aznap eltöltöttek együtt és nagyon nem is akartak ennek véget vetni, addig húzták, ameddig csak képesek voltak rá.

Minho már egy jó ideje figyelte a fiatalabbat, amikor végérvényesen is sikerült elég bátorságot összeszednie, hogy teljesítse a vágyát. Szabad kezével Jisung arcára simított, hüvelykujjával párszor végig szántott alsóajkán, majd kisebb habozás után hajolt közelebb miközben húzta magához. Ajkaik összesimultak, mindkettőjük szemei lezárultak és elvesztek az ismeretlen érzésben. Jisung leblokkolt, nem mozdult, amikor az idősebb lassan, finoman elkezdte csókolni. Megpróbálta viszonozni, de messze nem érezte elegendőnek vagy élvezhetőnek azt, amit csinált. Először semmi nem éledt fel benne, nem értette mi történik, vagy mit kellene csinálnia, emiatt lassan kezdett eluralkodni rajta a pánik, viszont gyomrában szépen lassan megjelent egy új érzés. Fokozatosan teljesedett ki, arra gondolt, hogy a könyvekben biztosan ezt szokták a pillangókkal körülírni, ő mégsem találta megfelelőnek ezt a megfogalmazást.

Az érzés kezdett elhatalmasodni rajta, egyre erősebbé vált; úgy érezte mintha remegnének a belső szervei és ez pedig szépen lassan átterjedt lábaira, illetve karjaira is. Elméjében erősebben nyomták meg a pánik gombját – nem akart elszakadni a fiútól, hiszen nem állt szándékában megbántani, viszont nagyon nem volt képes feldolgozni ezt az érzést, így kénytelen volt engedni a hangnak mindkettőjük érdekében; sietve húzódott el tőle. Alsóajkát fogai közé zárta, igyekezett ismét épp gondolatokat összeszedni magában és lehiggadni, bár a másikra nézni nem mert. Forgatta magában az előző pillanatokat, kereste azokat a szavakat, amikkel letudta volna írni ezt és minél kevésbé talált rá, annál jobban pánikolt. Jisung ugyanis félt az ismeretlentől, mindenre választ akart kapni, főleg, ha érzelmekről volt szó, rengeteget olvasott, többféle érzést is megjegyzet a leírt sorokból, rengeteg csókjelenet leírásának megfogalmazását szippantotta magába, mégsem volt egyik sem elég kifejező mind arra, amit benne volt akkor.

- Ne haragudj, nagyon korai volt, nem kellett volna, egyszerűen csak... Nagyon szörnyű volt? – kérdezte rettegve Minho. Íriszein aggódalom ült, amit a fiatalabb ugyan nem látott, de hangjából képes volt kihallani. Ő magában továbbra is kutatott, így nem volt képes azonnal válaszolni, csak lassan vezette rá a tekintetét. Pislogott párat, majd fejét megrázva szedte össze magát a beszédhez.

- Nem tudom mit érzek – vallotta be Jisung lassan, tagoltan beszélve – Szörnyű nem volt, egyáltalán – tette hozzá valamivel magabiztosabban, hogy megnyugtathassa az idősebbet. Csak félig figyelt a külvilágra, nagyrészt továbbra is a meghatározáson dolgozott.

- Kellemetlen volt?

- Nem.

- Kellemes?

- Azt hiszem. Te mit éreztél? – kérdezett vissza, hátha az ő válaszában saját magának is képes lesz magyarázatot találni. Jisung nagyon szeretett a szavakkal játszani, értett is hozzá, ezért is volt számára olyan ijesztő, hogy akkor még egy fél szócskát sem volt képes találni, ami segítségére lett volna.

- Nem is tudom – gondolkozott el a barna hajú fiú – Jó érzés volt. Könnyűnek éreztem magam.

- Könnyű... – ízlelgette a szót. Ez már kezdte megfelelőnek találni, de még mindig nem elegendőnek – Lebegtem belül. Olyan volt, mintha szárnyakat növesztettek volna és el akartak volna hagyni. Ki akarna törni belőlem minden – próbálta megmagyarázni, viszont csak fej rázva hessegette el a szavakat. Még mindig nem volt elég jó, nem elegendő, nem kifejező – Megpróbálhatnánk újból?

- P-persze, hogyne – bólintott meglepetten és kissé félve ugyan, de ismét magához húzta a kisebbet. Valamivel óvatosabban kezdte el csókolni, Jisung pedig nyitottabb elmével fogadta, nem annyira ijedten, mint első alkalommal. Kezével ő is az idősebb oldalára simított, kapaszkodott belé és várta az előző érzést. Ismét lassan bontakozott ki, először hasában érezte, mintha egy fekete lyuk igyekezne megsemmisíteni és ismét átterjedt a lábaira. Másodjára már teljesen más volt, mint elsőre, most a gondolatai kiszöktek elméjéből, nem hallott szavakat, kérdéseket, kijelentéseket; csendes volt minden, izgalommal átitatott nyugodtság. Minho még azelőtt szakadt el tőle, hogy a pánik teljesen eluralkodhatott volna rajta.

- Köszönöm – lehelte Jisung apró mosollyal. Megértette, kapott magyarázatot, legalábbis nagyon úgy érezte. Egyelőre képes volt megelégedni azzal, amit összerakott magában, lezárta és félrerakta, hogy majd később, egy másik alkalommal részletesebben is kibontsa. Egyelőre elméjének lecsillapítása volt a cél, ez pedig sikerült is. Mindezt nem árulta el Minhonak, félt, hogy ezzel csak elüldözné magától őt, inkább magában rendezte el ezen súlyos gondolatokat.

- Jobb volt? – kérdezte érdeklődve az idősebb, végig Jisung arcát fürkészve. A szőke hajú fiú mosolya kiszélesedett, határozottan bólintva szorította meg a kezét – Megtaláltad azt, amit kerestél?

- Meg. Határozottan meg.