Fellegekbe zuhanva {Oneshots}

Szív vihara {Minsung}

Jisung az ágyában fekve, zenét hallgatva olvasott egy regényt. Már csak alig pár oldal volt hátra és izgatottan várta, hogy mi is lesz a vége a történetnek. Nyugalom lengte körbe, úgy érezte végre sikerült kiszakadnia a mindennapi stresszből legalább egy kis időre. Már csak egyedül párját hiányolta maga mellől és akkor valóban teljesnek vallhatta az egész képet. Telefonja mellette pihent, viszont már órák óta felé sem nézett. Minho házibuliban volt, ilyenkor nem szoktak beszélni, így nem is várt semmiféle hívást vagy értesítést, hisz rajta kívül mással nem kommunikált, csak a biztonság kedvéért tartotta közvetlenül maga mellett, hogy ha netalántál valaki mégis keresné, könnyedén elérhesse.

- Szia! – köszönt bele a telefonba mosolyogva, amikor Minho hívására válaszolt. Meglepődött a híváson, viszont nagyon is boldoggá tette, hogy a fiú gondolt rá és felhívta. Nem volt ez jellemző olyankor, amikor bulizni járt el, maximum egy-két részeg üzenetet küldött el, amelyet a kisebbnek sokszor esélye sem volt megfejteni, hogy mit is tervezett közölni vele – Nem hittem, hogy ma felhívsz.

- Hülyeséget csináltam – hallotta meg az idősebb kétségbeesett hangját. Jisung azonnal lefagyott ennek hallatán, könyvet félre téve, hátát megfeszítve lendült ülő helyzetbe és alsóajkát rögtön fogai közé szorította – Muszáj beszélnem veled.

- Jól van, itt vagyok. Beszélj – válaszolt kissé feszengve. Gyomra görcsbe randult, elméje azonnal hangosan, több irányból kezdett el beszélni, de elnyomva mindezt igyekezett minden figyelmét a másik félre irányítani. Ennyire rossz érzés már régen nem kapta el, így még ezzel is fokozta magában a feszültséget önkéntelenül is.

- Én... – akadt meg Minho, hangjából érződött a benne tomboló viszály – Megcsaltak. Lefeküdtem Channal. Sajnálom, borzasztóan érzem magam, kérlek bocsáss meg, én nem akartam. Nagyon lerészegedtem és nem volt tiszta a fejem – hadarta a szavait Minho már sírva. Jisung teljesen lefagyott, izmai mozdulatlanná dermedtek és a szavak elhagyták egész lényét. Hallotta párja hangját, viszont mondandóját képtelen volt a továbbiakban felfogni. Először nem akarta elhinni, azt hitte csak viccel a másik, viszont, ha csak vicc lett volna, nem tudta volna ennyire hitelesen előadni. Már-már betöltötte a szoba csendjét amikor Jisung szíve fájdalmasan megrepedt, hogy aztán a repedésen ért még egy ütéssel milliónyi apró darabra hulljon szét.

- Minho, fogd be egy kicsit. Csak fogd be – szólalt meg elhűlő, hideg hangon. Érezte, amint arcán több száz könnycsepp, egymásba kapaszkodva hullanak végig. Lelki szemei előtt azonnal megjelent a képsorozat, amin Minho legjobb barátjával összegabalyodva olyan intim kapcsolatba kerül, amit egyedül vele lett volna szabad létesítenie. A fiúnak hányingere támadt, hiába tapasztotta hasára tenyerét, nem volt képes enyhíteni a kínzó érzésen. Tekintetét a plafonra szegezte, igyekezett visszanyelni könnyeit, de képtelen volt rá; azok csak szakadatlanul törtek elő belőle.

- Jisung, kicsim, könyörgőm. Szeretlek, sajnálom – zokogott fel még jobban az idős. Beszédéből üvöltött a kétségbeesés, a bűntudat és a fájdalom, a fiatalabb mégsem volt képes szimpátiát érezni. Egész testében remegett, hangja volt az egyetlen, amelyet képes volt stabilan tartani. Ellenkezni akart, üvölteni, kényszeríteni Minhot arra, hogy vallja be, mindez csak egy nagyon rossz vicc volt, mégsem volt rá képes. Hiába fohászkodott, nem álmodott, az egész valóság volt, ami ellen nem tehetett semmit.

- Tudod, most hálás vagyok amiért több órányira élünk egymástól - hangja hidegen csengett, bensőjében forrasztó jegeség terjedt pillanatról pillanatra, míg már nem volt képes semmi mást érezni ezen kívül. Beszéde hiába volt nyugodtnak hallható, hangleejtéséből senki nem lett volna képes kivenni mardosó érzelmeit, belül darabokra hullott és látása homályos volt folyamatosan csak gyorsabban, hevesebben előbukó könnyektől.

- Ne mond ezt – csuklott el Minho hangja – Könyörgőm, sajnálom! Abban a percben megbántam, hogy megtörtént! Kérlek, jóvá fogom tenni, esküszöm!

- Minho, ez nem olyasmi, amit egy perc alatt lerendezel. Te lefeküdtél a legjobb barátoddal! Ez nem egy perc vagy egyetlen pillanat. Nem csak egy csók! Nem egy ölelés, nem egy hirtelen felindulás – szorította össze szemeit, ahogy fogai között szűrte a szavakat. Csalódottsága, szomorúsága lassan öltött új jelmezt a düh ruháiba. Abban a pillanatban képes lett volna neki esni az idősebbnek, hogy addig üsse, amíg nem érzi ugyanazt a fájdalmat, amit neki okozott – Milliószor megmondtam neked, hogy utálom, ha iszol, de tiszteletben tartottam, hogy te szeretsz bulizni és inni. Megmondtam, hogy csak a baj van abból, ha alkohol kerül a képbe.

- Tudom, igazad volt, én sa...

- Ne mond ki még egyszer, hogy sajnálod! – üvöltött bele a telefonba Jisung – Nem érdekel a sajnálatod, nem érdekel, hogy mit akarsz mondani. Ne hívj, ne írj, ne keress. Soha többet nem akarok hallani felőled – tette le a telefont és azzal a lendülettel hajította is a szoba másik végébe a készüléket.

Mélyről feltörő üvöltés szakadt fel belőle. Remegő kezei hajába martak, erőből tépte tincseit, miközben hagyta, hogy minden érzelem egyszerre seperjen végig rajta. Keservesen zokogott, képtelen volt irányítani a testét, nem kapott levegőt, hiába kapkodott utána oly keservesen. Jisung soha nem érzett annyira erős fájdalmat, mint akkor. Folyamatosan kísértették a képek, ezzel még inkább táplálva kínzó fájdalmát. Nem volt egy józan gondolat foszlánya sem, amelybe képes lett volna belekapaszkodni. Akkor volt képes csak megnyugodni, amikor a nap felkelni készült, ő pedig a folytonos sírástól olyannyira elfáradt, hogy már csak aludni volt képes. Jisung megtört és úgy érezte többet nem is lesz képes egészében visszaszerezni önmagát.