Fellegekbe zuhanva {Oneshots}

Pipacsmező

Boywithuke - Two moons

A nap fényesen, már-már égetően sütött az égen, de ez őt egyáltalán nem zavarta – hálát adott a kocsiba szerelt légkondiért. Ujjaival a rádióból szóló zenének ritmusára dobolt a kormányon és néha még dúdolni is elkezdte a szöveget. Az autópálya szinte üres volt körülötte, az elmúlt egy óra alatt alig öt kocsival találkozott össze, de ezt egyáltalán nem bánta, mindig is jobban élvezte, ha egyedül élvezhette ki a száguldozás felszabadító érzését és nem kellett tartania az ütközéstől.

Szíve egyszerre dobbant heves izgalommal és csendes nyugalommal. Erre vágyott már nagyon régóta, az egyedüllétre, a fékezhetetlen sebességre és a céltalan vezetésre. Kis időre szabadnak érezhette magát, ez pedig mindent megért, az életét is feladta volna ezért az érzésért.

Már kezdett alászállni a nap, amikor végül megelégelte a vezetést és egy mező szélén leparkolva kiszállt a kocsiból. A levegő fülledt volt, de messze sem olyan vészes, mint pár órával előtte. Kíváncsian nézett körül és amikor elég biztonságosnak vélte a területet, gyalog indult meg. Vörös pipacsok táncoltak a lágy szellővel körülötte, amit csak csillogó szemekkel, ámulatba esve figyelt. Bő fél órát sétált mire elért egy számára szimpatikus helyet. Talált egy kis emelkedőt, amit nem igazán lehetett dombnak titulálni és oda ledőlve pillantott fel az égre.

A selymes fűszálak csiklandozták fedetlen lábait, de ezt már szinte észre sem vette. A nap kezdte elfoglalni a helyét a hold mögött így a narancssárga fénycsíkokat ezüstök váltották fel. Az éjszaka illata teljesen körbe ölelte a mosolygós lányt. Pislogás nélkül meredt az égre, számolta a csillagokat és hallgatta a tücskök előadását. Szerelmes volt a pillanatba, nem akart ebből soha többet kiszakadni. Bele akart ragadni a pillanatba, örökké a pipacsmezőn elfekve akarta megosztani a bánatát a holddal.

Egyedül volt mégsem érezte soha ennél jobban magát. Barátai gyakorta viccelődtek azzal, hogy társaság nélkül ő meghal mégis ő úgy érezte csakis egyedül lehet igazán önmaga. Akkor élt igazán, amikor éjszakánként egyedül maradt és senki más nem volt körülötte. Nem volt magányos egyáltalán, nem érezte úgy, hogy így lenne. Szerette a barátait, a családját mégis akkor lehetett a legboldogabb, amikor egyedül maradhatott a tiszta égbolttal.

Szemeit lehunyva szívta magába az éjszaka kellemes, hűvös illatát. Amikor ismét kinyitotta őket a mező eltűnt, a tücskök eltűntek, a táncoló pipacsok eltűntek. Sötétbe borult aprócska szobájának padlóján feküdt. Tekintete a plafonra ragasztott, műanyag, foszforeszkáló csillagokra tévedt és fájdalmas mosolyra húzta ajkait ezzel egy időben. Szívében fájdalmas szorítás jelent meg, szemeit könnyek marták. A biztonságos képzelet elszállt és csak emlékképeket hagyott maga után a zord valóságban.