Fellegekbe zuhanva {Oneshots}

Sötétséget szét szakító fény {Chanlix}

Felix apró mosollyal, jó kedvűen lépett ki a lakásának ajtaján, miközben egy apró mozdulattal megigazította vállára dobott vászon táskáját. Háromszor is ellenőrizte, hogy bezárta az ajtót, majd a kulcsokat a szatyrába beledobva indult meg lefelé a lépcsőházban. Menet közben telefonját elő véve írt egy üzenetet párjának, miszerint elmegy sétálni egyet a városban. Választ ugyan nem kapott, de ennek ellenére is töretlen vidámsággal libbent ki az épület kapuján.

Kezeit mélyen a zsebeibe rejtette, így a vele szembejövők nem láthatták, amint bal kezével egy kisebb hajgumival játszik, hogy ezzel is segíthessen a rá telepedett feszültségén. A fiú nem egy nagyvárosban élt, aznap mégis meglepően sokan jártak az utcákon. Felix igyekezett ezt kizárni, nem foglalkozni a körülötte lévő nyüzsgéssel, de minél tovább haladt, annál nehezebben volt képes koncentrálni.

A fiú mellkasára egyre nehezebb súlyok zuhantak, alsóajka megremegett, kezei ökölbe szorultak, körmei rövidségük ellenére is fájdalmasan vájtak tenyerébe, mégis tovább haladt. Azt remélte, hogy talál egy szellősebb zúgott, ahol nincsenek annyira sokan és levegőhöz juthat, viszont teljesen elveszett. Minden irányban emberek voltak, úgy érezte megfullad közöttük; nem látta a kiútat, amely csak még nagyobbra lobbantotta a benne gyülemlő pánikot. Egyre nehezebben, szaporábban vette a levegőt. Megállt ott ahol volt, szemeit szorosan összezárta, számolni kezdett, igyekezett a légzésére koncentrálni, de egy hangosabb motorzúgás, vagy éppen beszélgetés folyamatosan kizökkentette.

Lábai feladták, nem volt képes tovább állni, összerogyott a macskaköves úton. Könnyes szemekkel, levegő után kapkodva halászta elő a telefonját, viszont karjai olyannyira elnehezültek, hogy többször is leejtette a készüléket, mire sikerült feloldania azt. Fejében folyamatosan segélykiáltás ismétlődött, rettegett és már nem is érzékelte mi folyik körülötte.

- Szia, kicsim – hallotta meg párjának nyugodt, mosolygos hangját. Szíve hatalmasat dobbant, de megszólalni nem volt képes; görcsösen kapaszkodott a telefonjába – Máris haza mentél a sétából?

- Chan... - Felix hangja még a suttogásnál is halkabb volt. Szívét összeszorította a félelem, hogy a vonal túlfelén lévő fiú nem hallja meg, Chan mégis képes volt azonnal reagálni.

- Kedvesem, itt vagyok – váltott át a hangszíne azonnal. Lágyan ejtette ki a szavakat, mégis, ha valaki kicsivel jobban odafigyelt rá, ki lehetett hallani az aggodalmat is belőle. Tudta mit kell tennie, ismerte a kisebbet, mindig tökéletesen tudta, hogy mit tegyen vagy mondjon, amellyel megnyugtatta Felixet, ennek ellenére is, mindig aggodalom tört a szívébe – Tudsz beszélni? El tudod nekem mondani, hogy hol vagy?

Felix erőnek erejével emelte fel a fejét, hogy körbe tudjon nézni hol is van pontosan. Nem emlékezett merrefelé ment, arra pedig végképp nem, hogy hol is csuklott össze. Nehezen tudott fókuszálni, ember kerülgették minden irányból, így nem igazán látta az épületeket – emiatt pedig újabb pánik hullám temette el. Erőtlen nyöszörgés tört fel belőle és a kétségbeesés miatt még nehezebben vette a levegőt. Szeplős arcán patakokban folytak a könnyek, egész testében remegett, mindene fájt, de beszélni továbbra sem volt képes.

- Semmi baj nincs, kedvesem – Chan hangja utat tört magának a sötétségben. A fiatalabb ismét lehunyta szemeit, csak a hangra akart koncentrálni, amely már oly sokszor kirángatta a legmélyebb sötétségből is – Nagyon figyelj rám, rendben? Vegyél mély levegőt. Lassan szívd be és tartsd bent egy kicsit, ahogy mindig szoktuk. Én is csinálom veled, mit szólsz? – az idősebb kérdésére Felix rábólintott, hiába volt azzal tisztában, hogy a másik ezt nem láthatja. Ajkait összeszorítva kezdte el beszívni a levegőt és ugyan akadozva, de sikerült neki. Bent tartotta, elszámolt magában ötig, majd talán gyorsabban fújta ki, mint szabad lett volna, már azt is sikerként könyvelte el, hogy ennyit képes volt teljesíteni.

Chan dicsérő szavakat ismételt egymás után. Folyamatosan beszélt, nem hagyta egy pillanatra sem, hogy Felix egyedül érezze magát. Tudatta vele, hogy ott van, kapaszkodhat belé, egyáltalán nem bánja ezt, sőt! Felix feje zúgott, szédült, szemei előtt fekete pontok pattogtak, de újból mélyen beszívta a levegőt. Többször is elismételte ezt a folyamatot, hallgatta párjának beszédét és érezte, ahogy a szorítás enyhülni kezd mellkasán.

- Kicsim? – Felix meglepődött. Egyszerre két helyről hallotta az idősebb hangját, egy pillanatra még arról is elfeledkezett, hogy mi történt vele. Chan ott állt előtte, ajkai lágy mosolyra görbültek, ahogy a telefont letéve térdelt a fiatalabb mellé, aki erősebben kezdett el sírni megkönnyebbülésében. Chan magához vonta a fiút, erős karjait a törékeny test köré fonta és úgy húzta az ölébe. Apró csókokat szórt el a barna tincseken, tovább beszélt hozzá, egészen addig, míg Felix le nem csillapodott és könnyei el nem apadtak.

- Honnan tudtad, hogy hol vagyok? – kérdezett rá Felix kíváncsian, rekedt hangon. Nem nézett fel párjára, arcát továbbra is mellkasába fúrta, kellemes menedéket találva benne.

- Mindig tudom, hogy hol kell keresselek – kuncogott Chan édesen – Jobban érzed magad?

- Ühhüm. Ne haragudj amiért ide rángattalak.

- Bolond, sosem fogok rád ilyesmi miatt haragudni – dorgálta meg szeretet teljesen a kisebbet – Mindig melletted leszek, Felix. Akármi is történik, mindent elhajítok és rohanok hozzád. Akárhol is vagy, meg foglak találni és ott leszek, hogy segítsek, hiszen teljes szívemmel, őszintén szeretlek téged, Lee Felix.