Fellegekbe zuhanva {Oneshots}

Családi látogatás {Binchan}

Changbin a teraszon elhelyezett egyik fém széken ült. Bal lábát felhúzta mellkasához, jobb lábát a hideg csempe hűtötte és ujjai között egy szál cigaretta égett. Tekintete a távolba révedt, egy darabig még fókuszált a távoli város fényeire, az épületek körvonalaira, viszont amit gondolatai szárnyalni kezdtek, már nem is látott el még a korlátig sem, ami alig másfél méterre volt tőle. Azon a napon találkozott Chan a családjával, aki akkor már rég a fiatalabb ágyában aludt. A találkozás nem sikerült rosszul, sőt szülei körbe rajongták párját, aki végig szelíd mosollyal, tisztelettel fordulva a házaspárhoz fogadott minden kérdést, bókot, csipkelődést.

- Nem tudsz aludni? – édesanyja hangját hallva Changbin inkább ösztönösen, mintsem tudatosan rejtette cigarettáját a háta mögé, mire a nő látványos szemforgatással kísérve foglalt helyet az asztal másik oldalán pihenő széken és nyúlt a cigisdobozért – Ugyan már, kisfiam. Mind a ketten felnőttek vagyunk, nincs mit rejtegetni. Nem mintha nem tudnánk egymásról – vett magához ő is egy szálat, majd ajkai közé szorítva gyújtotta meg. Changbin kissé vonakodva ugyan, de abbahagyta a rejtegetést, hogy mélyet szívhasson belőle.

- Azt hittem már rég alszotok – jegyezte meg minden rosszindulat nélkül, továbbra is édesanyján tartva a pillantását.

- Ó, apád alszik is. Úgy horkol, mint egy vaddisznó – sóhajt fel panaszosan, ezzel megnevettetve fiát, aki lassan visszavezette a városra tekintetét, fokozatosan engedve el feszültségét, amely a kezdeti sokk miatt telepedett rá – Mióta vagytok együtt Channal? – Changbin szíve megsüllyedt a kérdés hallattán és teljesen biztos volt abban, hogy el is sápadt; már-már érezte, amint a szín kifut belőle.

- Honnan... - tette fel suttogva a kérdést. Soha nem beszélt arról, hogy randevúzna Channal, vagy akár bárki mással. Ezen a hétvégén is csak egy jó barátjaként mutatta be. Rettegett attól, hogy szülei elé álljon ezzel a helyzettel. Sejtette, hogy elfogadóan lennének, mégsem érezte még késznek magát.

- Nem vagyok vak, Binnie. Látom miként nézel rá, látom ő miként néz rád. Ahogy beszéltek egymással, ahogy bántok egymással. Ha nem lenne biológiailag lehetetlen, cseppfolyóssá olvadná mellette – mosolyodott el a nő, majd csikkét elnyomva dobta a hamutartóba és a székkel együtt fordult a fiú felé – Valószínűleg nem könnyű erről beszélni, ezért nem is erőltettem soha, de Chan más. Eddig soha nem mutattál be nekünk senkit. Szóval vagy hosszú ideje együtt vagytok, vagy hosszú időre tervezel vele. Esetleg mind a kettő.

- Két és fél éve – válaszolja rövidebb hallgatás után – Vagyis, három éve ismerkedtünk meg, de nagyjából két és fél éve vagyunk együtt.

- Boldoggá tesz?

- Elmondhatatlanul – mosolyodik el tudatlanul is – Chan annyira más. Randiztam előtte másokkal is, voltak viszonylag hosszabb távú kapcsolataim is, viszont egyiküknél sem éreztem azt, amit nála. Vele el tudom képzelni az, hogy közös életet éljünk. Az előző kapcsolataimban maximum egy hétre tudtam előre gondolkodni, vele évekre is akár.

- Különlegesnek hangzik – válaszolt mosolyogva a nő – Kedvelem őt és ha így folytatja akár meg is szerethetem. Már, ha nem fogok továbbra is rejtegetni előlünk.

- Nem, nem fogom – nevette el Changbin – Ígérem mostantól sokkal gyakrabban jövünk meglátogatni titeket.

- Ajánlom is – bólintott egy aprót édesanyja, majd cigarettáját elnyomva állt fel a székből – Későre jár, menj feküdj le aludni. Reggel találkozunk – simított még végig szeretetteljesen fia fekete tincsein, majd ment vissza a lakásba.

Changbin egy darabig még kint maradt, majd elpakolva maga után ment be ő is. Lábujjhegyen járva ment el a szobájáig és a lehető leghalkabban nyitotta ki az ajtót, majd bújt be az ágyba párja mellé. Oldalára fordulva figyelte a nyugodt arcot, amely apró grimaszba torzult, majd egy halk ásítás kíséretében nyitogatni kezdte a szemeit. Chan elmosolyodott, amikor meglátta maga mellett a kisebbet és derekát átkarolva húzta valamelyest közelebb is magához.

- Hm, cigi szagod van – jegyezte meg kissé rekedt hangon, de nem zavartatva magát fúrta arcát még inkább a férfiú vállához.

- Ne haragudj, igyekeztem eltűntetni, mielőtt visszajöttem – viszonozta a kedveskedő gesztusokat, az ölelést.

- Nem haragszom. Minden rendben? Csak akkor szoktál rágyújtani, ha ideges vagy.

- Igen, azt hiszem minden rendben. Anyával voltam. Beszélgettünk. Leginkább rólad.

- Rólam? – tette fel meglepetten a kérdést Chan és valamelyest hátrébb is húzódott, hogy rálásson kedvese arcára – Mit beszéltetek rólam?

- Azt, hogy gyűlöl és most azonnal tegyelek ki a házból, nem hajlandó elviselni téged még egy percig – válaszolt végig nyugodt arckifejezéssel, mire az idősebb gyengéden mellkason csapta – Arról beszéltünk, hogy hogyan jöttünk össze és mikor.

- Elmondtad neki?

- Tudta magától csak megadta azt a luxust, hogy nem kell tovább titkolóznom. Tudja, hogy te más vagy. Különleges.

- Milyen nyálas lettél, egyelek meg – neveti el magát Chan, viszont mielőtt a másik fél felháborodhatott volna, gyengéd csókba invitálta – Én is szeretlek, Binnie – suttogta maguk közé mosolyogva, lágyan hangsúlyozva szavait.