Fény a halálon túl...

3. Rész

Hirtelen felültem...E-ez eggy álom volt? Cs-csak álmodtam?... Hány óra?? Milyen nap van??
-Ohh felkeltél. Hogy aludtál?
-Mi... Milyen nap van??
-Csütörtök.
-Hány óra!?
-15:37
-....-Én. Aludtam.
-Minden rendben kicsim?
-Igen anya, csak rosszat állmodtam.
-Oh... Semmi gond itt nincs seemmii gooond.
-Ezt nagyon bíztatóan mondtad...
-Hát. Próbálkoztam. De nár csak 1 óra a műtétig! Sikerülni fog! Tudom hogy erős kislány vagy!
-Nem vagyok se erős, se kislány!
-Nah! Erős vagy te! Tudom.
-Aha biztos.
Nevettem. Anyum is nevetett. Jól éreztem magam, de végig bennem volt a tudat... Nem vagyok erős. Sosem voltam az. De anyám bíztatott, vagyis próbált.
/késöbb/

Még utoljára kisétáltam az erkélyre. Néztem a napot, a felhőt, a madarakat, ahogy boldogan repdesnek... A biciklist aki orra bukott a szegéjben. A játszótéren játszó gyerekeket, a kutyát sétáltató párt... A pillangót akit elkapott a szemem elől egy madár... A darazsat aki meg akart csíp-
-A kurv@ @nyádat!
Levettem a szexy korházi papucsom és ráb@sztam eggyet a kezemre, pont oda ahol a darázs volt. De rá kellett jönnöm, hogy ezzel még jobban belém méllyesztette a fullánkját....
-ÁU!
-Kussolj már! Mások pihennének!- jött ki a mellettem lévő szobából egy idős bácsi.
-Bocsánat.
Majd vissza ballagott.
Hát akkor én is megyek... Kinyitottam az ajtót, egy nővér ült az ágyamon. Amint beléptem felállt és oda jött.
-Ezt vedd fel! Siess!-kezembe nyomott egy műtős rucit.
-Oké, oké. - gyorsan felvettem.
-Okés akkor feküdj az ágyadba és indulhatunk is.
Ja hogy már most? Oké. Mondjuk ugyse tudtam volna mást csinálni. Befeküdtem és már tolt is. Miközben  végig tolt az egész korházon, találkoztam anyummal aki egy darabig még kisért, de egy ajtó megállította. Gondolom nem jöhetett tovább. No de mindegy. Megérkeztünk a műtőbe. Dr. bá már mondta is a magáét amire én nem figyeltem.
-Kezdhetjük?
-Igen.
Aztán egy szipozo cucc izé, csöves genyomt tettek a szám elé. Lassan sötétedni kezdett minden. Miután lecsuktam a szemem... Olyan érzésem támadt mintha lebegnék. Feketeség... És ez ment... Sokáig...
/2 és fél órával késöbb/

-Umm... - iszonyatos fejfájás...
Kinyitottam a szemem... Egy szobában ébrettem. Ezek szerint...
-S.. Sikerültt?!
De minden olyan szürkés volt. A színek, az ég... Bejött egy orvos, mellette anyám zokogott.
-Anya? Mért sírsz?-mosolyodtam el.- Hiszen sikerült. Nem fáj semmim!-könnyeztem, mivel sosem éreztem magam még ilyen jól... De...
Anyám nem volt boldog. Ő nem a boldogságtól sirt... Összeesett, és zokogott.
-Miért...- felálltam és oda sétáltam. Hozzá nyultam.... Volna a vállához, de... Áttfolyt rajta...
-Mii?! N.. Ne... Ne. Ne! Neee! NE! Nem e..ez nem történt meg. Élek. Én m..még élek! Minden rendben!-Sírtam tovább de most már én sem a boldogságtól...
/Fél órával késöbb/

Már úgy ahogy lenyugodtam, jött az orvos és a nővér.
-Most vagy soha!?
-De még van esély! Még életben van!
-Még jó! Ha halott lenne nem lehetne donor!
-De-
-Sajnálom, de aláirta a pappírt!
-Ez igaz.
-Már nincs mit tenni...
Várjunk... HOGY MI??! Élek?? Ééss... Milyen pappírt?? A.. Az nem az álmomban volt??
-Rendben...
-Készüljenek a műtétre.- a nővér már szaladt is. A Dr. Viszont odajött a.. Testemhez?
-Tudom, hogy nem olvastad el azt a pappírt. De a szívedet már eladtuk. :) - megfogja a kezem majd rászorít.-Tudom. "Ez nem fer!", de rajta volt a pappíron! Szóval te eggyeztél bele!- ezzel megfogja a tűt, ami a kezembe volt szúrva és kihúzta. Utána pedig a lélegeztetőt húzta ki.
Hirtelen elkezdtem fulldokolni. Nem tudtam hogyan, hiszen én már meghaltam, vagy valami olyasmi, de a fájdalom rám is átjött... Mintha fujtogattak volna. Szőrnyű 30mp volt. A doki egész végig kereste a punpa, levegőztető, cumo genyot, amit végül rárakott az arcomra és nyomogattni kezdte. Ezzel levegőhőz juttatva engem. Jött a nővér és eltoltak. Én is utánuk sétáltam. Út közben 4-en sétáltak átt rajtam. De én csak mentem a testem után. Lassan ballagtam. Hallgattam anyám sírását, ahogy értem küzd. De "megfogtam" a vállát és azt suttogtam: "Engedj el.."
-V..viki?.. - ő is megfogta a vállát. Pont ott ahol én. Mintha érzett és hallott volna. Fájt, ez a látvány.. De tovább sétáltam. Átt az "idegeneknek bejönni tilos" ajtón a műtőig, ahol már zajlott a műtét. Ott voltam én, és egy szőke lány. Gondolom neki adják a szívem. Álltam és néztem. Ott voltam végig az 1 órában.
*Bíp, Biiiiippppppp*
Leállt az ő szíve... A lány.. Megjelent mellettem. Levegőért kapkodott. Majd meretten nézte a halálát.
-Én...-
-Igen...te meghaltál..
-De..  Újra éledek, ugyee? A...a lány o..odaadja a szívét és..újra élek majd..igaz??
-Lehet. De lehet hogy a lány kapja visza a tested. Ki tudja...
-T..te? Te vagy a lány?!
-Igen...
-Kérlek... Had éljek én!!
-Tőlem... Figyelj nem akarok egy idegen testben élni. Szóval csak tessék...
-Imádlak! Köszi! <3- megölelt és már oda is szaladt. Megfogta a saját kezét, és várt. Én is vártam, hogy a lány túl éli e. Hogy legalább neki van e esélye...
Vártunk egy 5 percet és a lány eltűnt, majd a gép ismét élet jelet mutatott. Elmosolyodtam. Mindenki örült, hogy sikerült a műtét. Kivéve anyám aki... Miután meg tudta... Haza ment... Én is utána mentem... Láttam ahogy leissza magát full részegre majd elindul apumhoz... Kocsival... Éppségben oda ért.
Apám sem volt boldog.. Mindenki részeg, és mindenki sír... Legalább nekik hiányozni fogok.... :)
És most? Hogyan tovább?