Azt mondják, valahol mindenkinek van egy végzete. Az én végzetem ártatlan volt a szerelmünkhöz, és veszélyes rám nézve. Legyőzhetetlen vágy tombolt bennem, túlvilági vágyakozást éreztem iránta, mert nálunk a szerelem mindig örökké szól. Mert belesze...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Tűz melegét éreztem a testemmel, enyhe illatokat és képeket láttam. Lassan próbáltam kinyitni a szemem, de első próbálkozásra még nem sikerült. Éreztem, hogy valamivel be van takarva a testem, de a gondolataim ezer felé cikáztak. Lehetetlen dolog történt meg velem. Az eszméletemet vesztettem.Gyenge voltam. Nem volt erőm. Lehetetlen. A vámpírok nem ájulnak el. Nem gyengék. Újra próbálkoztam, most sokkal jobban ment. Ha nem érezném a fájdalmat és Astrid illatát, akkor fogadni mernék, hogy csak álmodok. Amikor kinyitottam a szemem, homályosan láttam egy fa lécekből épített magas mennyezetett. Tipikus vadász háznak látszott, a falakat fa és régi képek díszítették. Egy régi kandalló mellett feküdtem, a testemet egy takaró védte. Amint tudatosult bennem, hogy nem otthon vagyok, egy hirtelen mozdulattal lelöktem magamról a takarót, megfordultam és szembe találtam magam vele. Amint rám pillantott, lassan végig nézett rajtam, majd a kezében tartott fákat kiejtette a kezéből. A szemöldökömet ráncoltam, miközben le pillantottam, de ekkor a lábam a földbe gyökerezett és gyorsan magamra tekertem a pokrócot. - Miért vagyok meztelen? - ez volt az első kérdésem ami az eszembe jutott. Ezer féle dolgot is kérdezhettem volna, de miután hosszú másodpercekig meztelen álltam előtte, úgy döntöttem, hogy megkérdezem.
- Aztaa... vagyis a ruháid eláztak a vértől és a víztől! Teljesen átfagytál! - dadogta, miközben határozott mozdulattal szedte össze a padlóra ejtett fákat. Ekkor értetlenül csóváltam a fejem.
- De én nem fázhatok! - szögeztem le, mire összeráncolta a szemöldökét.
- Alessandro - suttogta a szemembe nézve, miközben éreztem, hogy most olyan fogok hallani, ami mindent felfog borítani. - A tested kihült! Az arcod...mintha....olyan volt, mintha meghaltál volna! Színtelen, kék...szürke - rázta a fejét, majd leült a fotelbe és összefonta maga előtt a lábát. - Emberi volt - mondta ki, mire feltettem a kezem, jelezve, hogy ne is folytassa. A másodperc töredéke alatt a kandalló felé fordultam, majd hevesen dobogó szívvel emeltem csuklómat a számhoz. Miután a bőrömbe haraptam elhajoltam, hogy a gyógyulási folyamatot végig nézzem, ám a látvány végleg padlóra kényszerített.
- Nem gyógyulok - suttogtam magam elé, miközben a kandalló felületére támasztottam a kezem, a másikkal a derekamra kötött anyagot fogtam. A gondolataim ezer felé cikáztak. Féltem és sebezhetőnek éreztem magam. A tudat, hogy ő velem van, mégjobban megijesztett. Demi történik velem? Hol van az erőm? Hol van a puszta ragyogás a szememből?! - És miért hoztál ide? - pillantottam hátraa vállam felett, miközben éreztem a vért, ami végig folyik a csuklómon a padlóra. Még mindig nem gyógyult. Valami nagy baj lehet velem.
- Az emberek közé nem vihettelek! Egyébként is a vadász ház volt legközelebb - nézett mélyen a szemembe, miközben tovább tartottam a pokróc szélét. - Valami nincsen rendben veled, igaz? - bökött a csuklóm felé, amin megcsillant a bíborvörös vér. Ekkor a fejemet csóváltam.
- Nincsen semmi baj - sétáltam az ablakhoz. A régi ablak koszos üvegén keresztül fürkésztem a tájat és a havat. A havazás már elállt, a nap pedig gyengén kisütött. Igazából én sem tudtam, hogy mi van, hogy mi történik a testemmel. Fáradt és kimerült voltam. A fejem fájt, mintha egy kalapáccsl ütöttek volna fejbe. Izomlázat éreztem a combomban, derekamnál és...ekkor le pillantottam. - Mi a f... - ráncoltam a szemöldökömet, miközben Astrid felé fordultam, aki erőltetett magára egy mosolyt. - Vissza kérhetem a ruháimat? - kérdeztem, mire határozottan bólintott.
