Azt mondják, valahol mindenkinek van egy végzete. Az én végzetem ártatlan volt a szerelmünkhöz, és veszélyes rám nézve. Legyőzhetetlen vágy tombolt bennem, túlvilági vágyakozást éreztem iránta, mert nálunk a szerelem mindig örökké szól. Mert belesze...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Kyle! A földre zuhant hatalmas fenyőfa felé futottam, de Mason elém lépett és vállamra helyezett kezekkel visszafogott. - Engedj el! Látni akarom a fiamat! - hiába próbáltam ellökni őt. Ebben a pillanatban nem voltam erős, nem voltam határozott. - Ezt nem akarom elhinni - fürkésztem a fát, ami hatalmas földrengést és káoszt okozott a környéken. A távolból hallottuk, hogy a vérfarkasok is megérezhették a becsapódást, hiszen kórusba kezdtek el vonyítani. De én még mindig nem hittem el, hogy mi történt. Az a fa olyan erővel zuhant felénk, hogy egyikünk sem tudta kivédeni. Váratlan volt. Végzetes volt.
- Nagyon sajnálom, Alessandro! - suttogta Mason, miközben elengedett, hogy magamhoz tudjak térni. Sajnálom...másnak egy szó, egy szívből jövő támogatás, de nekem semmi. Nem hozza vissza Kylet. Nem tudja meg nem történtté tenni a dolgokat. A sajnálatával én nem értem el semmit.
- Engedj el! - ellöktem magamtól, miközben a többiek szemébe nézve a ház felé sétáltam. A megfagyott hó ropogott a cipőm alatt, minden mozdulatom közben úgy éreztem, hogy belepusztulok a fájdalomba. Nem gondoltam volna, hogy elveszíthetem őt. Soha nem gondoltam bele, hogy Kyle élete veszélyben van. De minden az apám hibája. Ő gondoskodott arról, hogy keresztbe tegyen nekem. De ígérem, hogy mindent megfogok tenni annak érdekében, hogy bosszút álljak rajta. Kerül, amibe kerül. Az sem fog érdekelni, hogy a saját apám ellen megyek.
Éreztem Kyle megszokott szagát, amikor beléptem a szobájába. Furcsa. Akárhányszor beléptem ide, soha nem figyeltem meg a stílusát vagy az ízlését. Most sokkal közelebb éreztem magamhoz. Akárhányszor beszéltünk, nem figyeltem meg, hogy mit szeret, hogy mit olvas, vagy mivel tölti a szabadidejét. Talán ez az az érzés, amikor megbánjuk, hogy nem használtuk ki az időt, ami a miénk volt. Ez az elvesztés íze. - Bassza meg! - dörzsöltem a halántékomat.
- Csak nem potyognak a könnyeid? - annyira meglepődtem, hogy megfordultam a tengelyem körül, majd megpillantottam őt, hogy az ablakpárkányon ül és felvont szemöldökkel néz engem. Nem akartam hinni a szememnek, azt hittem, hogy csak képzelődök. Szaporán pislogtam, hogy felfogjam azt, amit látok. - Azt hitted, hogy meghaltam, mi? Emlékeztetlek arra, hogy egy tisztavérű vére csörgedezik az ereimben! - széttárta a kezét, mire hozzá léptem és szorosan magamhoz öleltem őt. Kezemet a hajára vezettem, államat pedig a fejére támasztottam.
- Kyle! - suttogtam lehunyt szemmel. - Azt hittem, hogy eltalált a fa! - vizsgáltam meg az arcát.
- Majdnem! - sziszegte, miközben az arcomat fürkészte. - Tényleg azt hittétek, hogy meghaltam? - csóválta a fejét, mire megkönnyebbülve elnevettem magam.
- Azt!
Miután a többiek is megtudták, hogy Kyle életben van, mindenki magához ölelte. A nappaliban, a kandalló fénye mellett állva most láttam először azt, hogy mit is jelent a család. Nem volt ugyan az a vércsoportunk, de összetartoztunk. Lilith, Alec, Mason és Kyle a családomat jelentette. Akkor is, ha alig voltunk páran. Mike halála után megtanultam jobban becsülni őket és vigyázni rájuk. Kevesen maradtunk, de erősek vagyunk.
