|Te Vagy A Végzetem|

Huszonegyedik

Minden összedőlt körülöttem. Mindig próbáltam higgadtan megoldani a vállamra nehezedő problémákat, viszont ma nem jártam sikerrel. Hiába voltam vámpír és halhatatlan, a mai nap úgy éreztem, mintha tört szúrtak volna át a szívemen. Astrid fájdalma az én vállamra is nehezedett, hiszen nekem jobban fájt az, hogy szenvedést okoztam neki. A szerelmem biztonsága és boldogsága nekem mindennél fontosabb, ez volt az első. Most úgy éreztem, hogy a szerelmünkre tapostam és hátat fordítottam neki.

- Baj van? - Mason összeráncolt szemöldökkel ugrott le a lépcsőről, majd kát lábra érkezve, megigazította az ingét. A többiek a kanapén ültek és a kellemes gyertyafényben beszélgettek. Kyle a kanapén feküdt, egy régi könyvet olvasott, közben felém pillantott, hogy megbizonyosodjon arról, hogy még az eszemnél vagyok. Furcsa, de...mindig hozzá fordulok, ha baj van a fejemben. Vámpírrá válása óta, rájöttem arra, hogy nem csak ő ragaszkodik hozzám, hanem én is hozzá. Mintha a fiam lenne, hiszen én adtam neki ezt a különleges életet. Én ajándékoztam meg erővel és úgy érzem, hogy biológiailag nem, de akkor is a fiam. Az enyém. A többiek felém pillantottak, kíváncsian fürkészték az arcomat és a válaszomra vártak. Lilith koncentrálva fonta be szőke haját, Alec pedig unott tekintettel egy arany színű, motívumokkal ellátott tükröt tartott elé. Sokszor megfordul a fejemben, hogy milyen szerencsések. Ők valóban egymásért élnek. Imádják egymást. Mindig együtt vannak. Féltik a másikat és bármit megtennek egymásért. Ilyen, amikor szeretünk valakit.

- Szerintem elég nagy baj! - válaszolta helyettem Kyle, majd a könyvet a mellkasára helyezte. - Úgy nézel ki, mint aki bármelyik percben robban a dühtől!

- Vagy tépj szét pár kurvát! Mit számít az? - röhögött Alec.

- Drágám! A tükör! - vigyorgott Lilith, Alec pedig felsóhajtott.

- Úgy érzem, hogy kezdenek kicsúszni a dolgok a kezeim közül!

- Ugyan, apa! Megoldod - válaszolta Kyle, miközben lehunyt szemmel koncentrált, végül a könyvet ügyesen visszahelyezte a polcra. A könyv végig a levegőben szállt, kicsit megingott, de határozott volt. - De még nem mondtad el, hogy mi a baj!

- Nem fontos! Legyen szép estétek! - az ingemet kigomboltam a nyakamnál, majd besétáltam a szobába és becsuktam magam mögött az ajtót, de utánam fél perccel Mason is megjelent a szobában. Köztünk ő volt a legidősebb, legtapasztaltabb, ezért soha semmiből nem szokott kimaradni. Mindig megragadja az alkalmat, hogy segíteni tudjon a másiknak. - Nagyon rossz előérzetem van! - támaszkodtam neki az asztalnak.

- De kitörölted az emlékeit, nem? - suttogta.

- Nem tudtam! Én...nem tudtam!

- Mármint megpróbáltad, de nem sikerült, vagy nem próbáltad, mert nem akartad megpróbálni? - a végén a szemöldökét ráncolta, láttam rajta, hogy elvesztette a fonalat. - Na jó! Tudom, hogy te mindig kifinomultan és látványosan oldod meg a problémáidat, viszont úgy látom, hogy most nem vagy a magad ura! Kezdjük, hogy ott van a mániákus apád, aki...