Azt mondják, valahol mindenkinek van egy végzete. Az én végzetem ártatlan volt a szerelmünkhöz, és veszélyes rám nézve. Legyőzhetetlen vágy tombolt bennem, túlvilági vágyakozást éreztem iránta, mert nálunk a szerelem mindig örökké szól. Mert belesze...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Azt hiszem, hogy nagy baj történik. Nem voltam benne biztos, igazából csak egy belső megérzés azt súgta, hogy a ma esténk nem lesz olyan romantikus mint a tegnap este. Alessandro a fürdőszobába zárkózott. Több mint fél órája kulcsra zárta az ajtót. Biztos voltam abban, hogy nem magát, hanem engem szeretne távol tartani, hiszen Alessandro egy kulcsra zárt ajtót egy kézzel kiszakít a helyéről. Én voltam az, aki nem tudott mit kezdeni a kulcsra zárt ajtóval. Hosszú percek óta ültem az ágyán. A kötött pulcsim szélét piszkáltam a kezemmel és felfogtam a hajam. Nem tudtam eldönteni, hogy próbáljak beszélni vele, vagy ne. - Oké! - suttogtam magam elé. - Nem lesz baj! - lassú léptekkel sétáltam a fürdőszpba felé, miközben hallottam, hogy Alessandro elzárja a csapot. Csend. Nagy csend uralkodott az estén. - Hogy tudnék segíteni neked? - helyeztem kezem az ajtó felületére.
- Azzal segítesz, ha távol tartod magad tőlem! - szokatlanul mély és eltorzult válasz érkezett. A kezemez azonnal levettem az ajtó felületéről és hátra léptem egy lépést.
- Éhes vagy? - könnyeim közt kérdeztem, hiszen nem bírom elviselni, hogy szenved. Láttam, hogy a kulcs el elfordul a zárban. Lassú és megfontolt mozdulat volt. A kattanás hangos volt, szinte összerezzentem, amikor kinyitotta az ajtót és kicsiket pislogva mélyen a szemembe nézett. Ahogy sejtettem, Alessandro nem volt jó bőrben. A bőre színtelen volt. A homlokán csillogott a verejték. A szeme alatt szürke, mély karikák húzódtak. Az ajka száraz és színtelen volt. Lassú mozdulatokkal sétált el mellettem, a levegőt lassan, de hangosan vette. - Nincsen itthon...
- Nincsen! Ezt mindig Mason szokta intézni! - mintha mozgássérült lenne, úgy ült le a kanapéra. Fejét hátra hajtotta, kezét pedig a torkára simította. - Ne haragudj rám! Azt hittem, hogy ki fogom bírni! Nem számítottam arra, hogy ennyire éhes leszek! - mélyen a szemembe nézett, a tekintete komoly volt, ami arról árulkodott, hogy van okom az aggodalomra. Bolond voltam, vagy mi, hogy nem féltem? Én még mindig a szerelmemet láttam benne. Akkor is, ha nem olyan, mint én. Miközben a szemébe néztem, eszembe jutott egy ötlet, amin vagy nevet, vagy fontolóra veszi.
- Mivel tudom, hogy engem nem harapnál meg...mi lenne, ha elmennél vadászni? - amint megkérdeztem, Alessandro elhúzta az ajkát. - Mármint az erdőbe!
- Nem ahhoz az életmódhoz vagyok hozzászokva, Astrid! Azért nem biztonságos akármilyen vad véréből inni, mert nem tudjuk, hogy az a vad egészséges e vagy nem mérgezett! Sajnálom, de nem kockáztatok! - szájára simította a kezét és a plafon nézte. Gondolkoztam és valóban igaza volt Alessandronak. Viszont tudtam, hogy muszáj táplálkoznia, hiszen percről percre gyengébb lesz.
- Akkor hadj, hogy segítsek neked! - a dohányzóasztalon található bicska felé pillantottam, A kezembe vettem, majd az ölébe ültem és mélyen a szemébe néztem. - Kötelességemnek érzem, hogy segítsek neked! - a bicskát óvatosan tartottam a kezemben, miközben Alessandro összeráncolt szemöldökkel nézte a tenyerem. Mielőtt megállított volna, mosolyogva hozzátettem. - Tudom, hogy az életemmel játszok! Azt is tudom, hogy ennyi nem lesz elég, de talán csillapíthatok a szomjadon - elpirulva kerestem a szavakat, mert a tekintete egyik pillanatról a másikra változott át fénylő kékre. Csillogó szemekkel néztem a tekintetében cikázó fényeket. - Amikor a szemedbe nézek, olyan mintha egy másik világ tárult fel előttem - suttogta és miközben a szavaimra figyelt, a bicskával sziszegve megvágtam a tenyerem. Fájt, de tudtam, hogy csak felszíni sérülést okoztam. - Csak ne harapj meg - nevettem halkan.
