Azt mondják, valahol mindenkinek van egy végzete. Az én végzetem ártatlan volt a szerelmünkhöz, és veszélyes rám nézve. Legyőzhetetlen vágy tombolt bennem, túlvilági vágyakozást éreztem iránta, mert nálunk a szerelem mindig örökké szól. Mert belesze...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Reggel hangtalanul csuktam be magam után az ajtót, miközben a falnak támasztottam a hátam és csakamat végig simítva emlékeztem vissza az együtt töltött reggelünkre. Mikor felébredtem, Alessandro mintha egy másik világban lett volna. Elbambult, mintha fejben máshol járt volna. Viszont nem tudom elfelejteni, ahogy reggel a védelmező karjai közé húzott és a hajamat simogatta. Kezdek rájönni arra, hogy köztünk tényleg működik a kémia, a szenvedély és minden ami a szerelemhez kell. Rájöttem arra, hogy nem számít a köztünk lévő távolság, miközben szerelmesek vagyunk. Akkor sem számít, ha ő nem ember. Mosolyogva próbáltam észhez térni, de amikor előre pillantottam, édesapám szigorú tekintetével találtam szembe magam. Annyira meglepődtem, hogy lesütöttem a szemem, de próbáltam természetesen viselkedni. A legfontosabb az, hogy nem szerezhet tudomást Alessandro létezéséről. Ha a fülébe jut, hogy kit ismerek, akkor Alessandro nem lenne biztonságban. Próbáltam úgy viselkedni, mintha nem lettem volna feszült a tekintetétől, de apa túl jól ismer engem.
- Szia apa! - suttogtam.
- Hol voltál az éjszaka? - köszönés nélkül tette fel a kérdést, ami azt jelentette, hogy nagy bajban voltam. Voltam már annyi idős, hogy nem éreztem kötelezőnek, hogy beszámoljak neki arról, hogy mit csinálok a szabadidőmben, de nekem csak ő van. Édesanyám helyett, anyám volt. Sok olyan dologról beszéltünk már, amivel egy anyával lett volna a legjobb. Apa mindig mellettem volt és segített. De nem mondhattam el neki, hogy kivel találkoztam.
- Egy fiúval randiztam - suttogtam hevesen dobogó szívvel, mire a lépcsőnek támasztotta vállát, kezét gyanakvóan összefonta maga előtt. - A közösségi oldalon ismertem meg! Ő írt rám! Nagyon...nagyon kedves és rendes - pillantottam oldalra, miközben éreztem, hogy most nagy bajban vagyok. Nekem csak az számított, hogy ne szerezzen tudomást Alessandro létezéséről. A többi nem számított.
- És én ismerem ezt a fiút? - kérdezte mély, barátságtalan hangon.
Na ettől féltem...
- Az interneten ismertem meg! Annyi idős mint én! Szeret sportolni és nagyon... - hebegtem vörös arccal.
- Szeretném megismerni - vonta fel a szemöldökét, miközben a mosoly lefagyott az arcomról. Ott álltam a baj közepén, miközben nem tudtam, hogy most mitévő legyek. Egy vámpír vadász lányaként szerettem bele egy vámpírba, akinek a fajtáját írtja az apám. Mi ez, ha nem katasztrófa? Tudtam, hogy gyorsan kellett kitalálnom valamit.
- Az a helyzet, hogy hétvégén elutazik! Azt hiszem, hogy családi síelésre mennek - motyogtam, de apa ekkor a torkát köszörülte, az arckifejezése pedig megváltozott. Ez amolyan, "tudom lányom, hogy hazudsz, ne is folytasd tovább" pillantás volt, ezért sóhajtva a halántékomat masszíroztam.
- Jólvan! Ki vele! Kivel találkoztál?! - de ekkor nem tudtam válaszolni, mert váratlanul hangos dörömbölést hallottunk a páncél ajtó felől. Amikor oda fordítottam a fejem, szinte lassított felvételben láttam, hogy az ajtó minden ütés közben behorpad. Apával lassan sétáltunk hátra, ő a kezét is oldalra helyezte, hogy engem védjen.
