Azt mondják, valahol mindenkinek van egy végzete. Az én végzetem ártatlan volt a szerelmünkhöz, és veszélyes rám nézve. Legyőzhetetlen vágy tombolt bennem, túlvilági vágyakozást éreztem iránta, mert nálunk a szerelem mindig örökké szól. Mert belesze...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Elcsesztem, Draven! És annyira, de annyira sajnálom! - a szürke, poros cellában üveges tekintettel néztem a fiam felé, aki a rágy mögött állt és ujjait erősen a vas rudakon tartotta. - Minden az én hibám! Nem így kellett volna csinálnom a dolgokat!
Azt hiszem, hogy elértem ahhoz a ponthoz, amikor kimondhatom azt, hogy nincsen kiút. Nem látok semmi reményt, ami arra utalna, hogy kitudunk ebből mászni. Csak órák választanak el attól, hogy Astridot ma este megöljék. - Tennünk kell valamit, apa! - pillantott felém. - Muszáj tennünk valamit! - megmarkolta a rácsot, aki Draven ereje miatt megferdült. - A pokolba! - kiabálta.
- Meg kell győznünk őket arról, hogy nem jelentek veszélyt a két világra! Én tudom, hogy ez az egész miattam van! - túrt a hajába és fel-alá járkált. - Ezért kell kitalálnom valamit!
- Nem hibáztathatod magad! - suttogtam, közben sebemre szorítottam a kezem. A tenyeremen található vért megnéztem és fejemet a falnak támasztottam. - Viszont attól félek, hogy már késő! - motyogtam, miközben meghallottam a harang szót, ami jelezte, hogy eljött az idő. Minden porcikámon végig futott a borzongás és erőtlenül pillantottam előre. A harag szó után láttam, hogy a vas kulcs elfordul a nagy zárban és három férfi belépett a nagy ajtón. Draven felém pillantott, majd a combjukra rögzített lakat felé pillantott. A fejemet ráztam, jelezve, hogy ne csináljon hülyeséget.
- Kifelé! - rúgták meg a rácsot. - Végig nézhetitek, hogy hal meg a nő! - védekezve nyitották ki az ajtón. A vicces az volt, hogy egy szempillantás alatt letéphettük volna a fejüket. De itt nem csinálhatjuk azt, amit akarunk. Itt minden mondat, lélegzetvétel és mozdulat is szabályokból állt. - Remélem, hogy egy életre szóló tanulság lesz! - nevetve kilöktek minket, miközben a pincében a csiga lépcső felé vettük az irányt.
- Apa! Ki kell találnod valamit! Nem érted?! - sziszegte Draven.
- Gondolkozom! - sütöttem le a szemem, majd éreztem, hogy meglökik a hátam. - Még egy ilyen és darabokra szaggatlak!
- Hajrá! Hátra a nap végén téged is lefejeznek! - az üres templom helyiségbe értünk, miközben megpillantott Astridot. Astrid fáradtan és kimerülten állt. Vastag lánccal rögzítették két csuklóját és a nyakát is. Maszatos arcát könnycseppek áztatták, miközben fejét oldalra biccentve felénk pillantott.
- Anya! Anya! - üvöltötte Draven, aki váratlanul Astrid felé futott.
- Draven, maradj ott! - kiabálta Astrid, de ekkor egy vastag láncot tekertek a fiam nyakára, aki akkora erővel hátra zuhant, hogy a motívumokkal ellátott aszfalt darabokra tört a feje alatt. Mérgesen lehunytam a szemem, miközben belül próbáltam minden létező erőmet és adottságomat összekaparni. A következő pillanatban jól érezhető földrengés hasított a levegőbe. A tompa zaj miatt a templom ablakai betörtek, az óriási csillár peddig remegni kezdett. Mindenki ijedten leguggolt és azonnal felém pillantottak.
