|Te Vagy A Végzetem|

Negyvenharmadik



A szobámban a fésülködős asztal előtt egy fehér hajkefével fésültem a hajam. Olyan változásokon mentem keresztül, amiről nem gondoltam volna, hogy létezik. Éreztem a puszta erőt, ami végigmegy a testemben. A hajam mintha új színt kapott volna. Ahogy a nap sugarai rásütöttek, az éjfekete tincsek, szinte csillogtak. Erős és ápolt volt. Tökéletes és figyelemreméltó. A bőröm feszes, makulátlan és nem voltak ráncaim. A kezemet magam elé helyeztem, jobban megfigyeltem a bőrömet és az arcomat. Igazából magamra sem ismertem. Felvontam a szemöldökmet. A vámpírrá válásom egyik pozitívuma volt a változás, ami a külsőmet érintette. A sok jó dolog mellett értek negatív dolgok is, amiket még nem tudtam kezelni. Minden percben a vérre gondoltam. Nem vágytam másra, csak arra, hogy táplálkozzak. Ahogy az ajkamra helyeztem az ujjam, eszembe jutott Alessandro vérének az íze. Nem éreztem még ennél finomabb dolgot. Az ő vére nem csak csillapította a szomjam, de feltöltött erővel és hatalomvágyat ajándékozott. Ahogy a vére ízére gondoltam, láttam, hogy a szemem átváltozott. Nem tudtam irányítani. Nem tudtam visszafogni, de nem is akartam. Lehunytam a szemem. Még sok dolog zavart. A napfénytől legszívesebben elmenekültem volna. A hangok tompák voltak és erős fejfájást okozott. Amikor felpattantam, hogy a vágyaim után menjek, a nappaliban hirtelen Markus állta el az utam. Markus alaposan végig nézett rajtam. A fekete egyenes hajamat a fülem mögé tűrtem és aprót biccentettem. Nem éreztem magam még ennyire elevennek. Éreztem, hogy félt tőlem, hogy még bizonytalan volt abban, hogy tudom uralni. - Hogy érzed magad a második napodon? - kezét összefonta maga előtt, majd hátra túrta a sötét haját. Az ajtó felé pillantottam, hiszen arra vágytam, hogy megöljek valakit. Érezni akartam a vért, ahogy elönti a nyelőcsövemet, hogy eggyé válik velem.

- Jól! - a kelleténél mélyebb volt a hangom, innen tudtuk, hogy nem voltam ura önmagamnak. Éreztem, hogy a homlokomon verejték cseppek jelennek meg, hogy bármelyik percben akár Markus-t is megtámadhatom. - Kimennék sétálni! - böktem az ablak felé.

- Nem vagy ura önmagadnak! - állta el az utam. Összeráncolt szemöldökkel végignéztem rajta. Próbáltam nem szenvedni, de Istenem...Mindennél jobban akartam inni. De nem akármilyen vért akartam. Alessandro vérét akartam. - Szerintem beszélgetnünk kéne! - a kanapén helyet foglalt, de én csak mozdulatlanul álltam. - Nem lesz könnyű! Az első napokban csak arra fogsz vágyni, hogy letéphesd valakinek a fejét! Instabil leszel! Egyszer boldog, egyszer pedig szomorú! Aztán mindent máshogy fogsz érezni! Minden máshogy fog esni! A csók...az ölelés...a szex! - és itt megállt. Nagyot nyeltem. A táplálkozáson kívül egyszerűen nem vágytam másra.

- Jól vagyok! - hátul összeszorítottam a kezem, az ujjaim roppantak, ahogy küzdöttem a bennem tomboló vágy ellen. A lábammal folyamatosan a padlót piszkáltam, a fogaimmal az ajkam szélét rágtam. - Csak egy kis vérre van szükségem! - mutattam az ujjammal a mennyiséget.

- Astrid! Ilyenkor nincsen olyan, hogy kicsi!

- Te változtattál át! - kiabáltam, a teste pedig megfeszült. - Segítened kéne, és nem kioktatni! - sétáltam közelebb hozzá. - Inni akarok! - sziszegtem. - És ebben még te sem fogsz megakadályozni! - hátat fordítottam, majd kiléptem a házból.

A napfény még mindig zavart, ezért hunyorogva indultam meg előre. Nem tudtam, hogy az utam merre vezet, csak a vágyaim és a gondolataim után mentem. Az erdőben egy fa törzsének támasztottam a hátam, majd előre hajoltam és a térdemre támasztottam a kezem. Az arcom mellett a hajam lógott, ezért a fülem mögé csúsztattam, miközben a hasamra szorítottam a kezem. Vérre volt szükségem. Az sem érdekel, ha megölök valamit. Ezt nem fogom kibírni. Pokoli az éhség. A hallásomnak köszönhetően egy csapat túrázó ember csacsogását és nevetését hallottam meg. Annyira megörültem nekik, hogy a fejemet rázva közelebb sétáltam.