Haikyuu ~ Oneshots [Kérések Egy Ideig Zárolva]

Goshiki x Reader - Mikor a szülők nincsenek otthon

Vanadyn kérésére, remélem elnyeri a tetszésed! ^^

A hűvös nyári éjszakában ragyogó ezüst korong bágyadt fényével megvilágította az alvó kertvárosi utcákat. A város apraja nagyja ekkor már álomra hajtotta fejét. Egy takaros kis családi ház felső emeleti ablakából még kiszűrődött a felkapcsolt lámpa sárgás fénye, amit tulajdonosa még mindig nem volt hajlandó lekapcsolni. Az ott lakó fekete hajú fiú még javában sertepertélt, igyekezve minél rendezettebbé varázsolnia a tornádó sújtotta szobácskát. Nagy koncentrációjából telefonja rezgése zökkentette ki, ami után ijedten kapott. Miután meglátta a nevet a kijelzőn nyelt egyet, majd egy mély levegő vétel után fogadta a hívást.
- Szia!
- Szia! Ugye nem ébresztettelek fel? - ásított bele egy női hang a telefonba.
- Dehogy is, mit szeretnél kicsim?
- Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy a holnapi még áll-e. Tényleg átmehetek?
- Mégis miért ne állna? Persze hogy jöhetsz. Csak mi ketten leszünk itthon, tökéletes lesz!
- Örülök, hogy ezt mondod. Amúgy meglepődtem, hogy elértelek, ilyenkor már mindig húzod a lóbőrt.
- Őszinte leszek veled, arra ma nem lett volna sok esély. Még mindig az olvasónaplómmal foglalkozok.
- Nem úgy volt, hogy azt már megcsináltad?
- Ami azt illeti, gyakorlatilag tényleg elkészültem vele, csak biztosra akartam menni, hogy jó lett-e és nem írtam-e félre valamit.
- Aha... Szobatakarításban zavartalak meg, nem igaz?
- M-mi nem! Az én szobám mindig rendben van!
- Persze, természetesen - kuncogott bele a telefonba, majd egy újabb ásítást követően újra megszólalt - Most viszont szerintem leteszem és megyek aludni. Akkor a holnapi fix áll még?
- Nem is kérdés. Majd holnap még hívlak, megígértem, hogy nem hagyom, hogy egyedül jöjj, nem?
- De... Jó éjszakát! Imádlak.
- Én is téged. Szép álmokat.
Miután kinyomta a telefont, óvatosan az ágyára dobta, majd a készülék sorsát követve huppant le rá, de még előtte gyorsan eloltotta a lámpát. Arcát az előbbi beszélgetés után halvány pír festette vöröses árnyalatúra, míg ajkára egy levakarhatatlan vigyor ült ki. Lustán pislogva meredt a plafonra, míg a rendrakás utáni fáradtság miatt már kény-kelletlen lehunyta szemeit. Utolsó éber gondolatait még a gyönyörű lánynak szentelte, azt követően pedig a tollpárna ladikján ringatózott az álmok birodalma felé.

Az éjszaka nyugalma nem sokáig tartott. A hajnal érkeztével, illetve a nap ébredésével megjött a reggel is. A napsugarak utat találva a redőny rései között fénypettyekkel festették tele az apró hálószobát. A korai békességet egy telefon rezgése zavarta meg, felriasztva Tsutomut legszebb álmaiból. Az ébresztőjét kikapcsolva lassan kikecmergett az ágyból és emberi szükségleteinek elvégzése után felöltözött. Azután levonult a földszintre, ahol egy gyors reggeli után elköszönt az épp távozó szüleitől. Ezután előkapta zsebéből a telefont és sebesen tárcsázni kezdett.
- Halihó!
- Jó reggelt kincsem! Jól aludtál?
- Én igen és te?
- Remekül! Nagyon szépet álmodtam arról, hogy milyen jól fogunk szórakozni az este - húzott arcára egy perverz fél mosolyt.
- Ne beszélj ilyen félreérthetően te! Jól tudod, hogy semmi olyasmi nem fog történne, mert mindketten mélyen fogunk aludni.
- Persze hogy nem, én nem is mondtam semmi olyat, hogy lesz.
- Akkor pedig ne vágjál olyan arcot, amiből más könnyen félreértheti.
- Mégis miből gondolod, hogy olyan arcot vágok? Tudtommal nem videóchatelünk...
- Ismerlek már, mint a tenyerem.
- Észrevettem - nevetett bele a telefonba - Lassan indulok érted, hogy állsz?
- Szerintem jöhetsz, még van egy pár dolog, mit el kell intéznem, de az szerintem gyorsan meglesz.
- Rendben, akkor indulok.
- Okke, várlak!
- Bye-bye!
- Szia!

Már jócskán benne voltak a délelőttben, mikor Tsutomu ismét saját otthonának küszöbén találta magát. Kitárta párja előtt az ajtót, aki tátott szájjal állt neki levenni a cipőjét.
- Milyen szép házatok van!
- Mondhatjuk. Gyere, körbevezetlek - ajánlotta, mire vigyorogva érkezett a válasz
- Köszönöm
Miután körbejárták a földszintet felmentek az emeletre, ahol kíváncsian nézett körbe a vendég.
- És ott mi van?
- Ott a szüleim szobája van - mondta egyszerűen, majd a mellette levő ajtóra mutatott - ez pedig az enyém.
A lánynak több sem kellett, gondolkodás nélkül nyomta le a kilincset. Miközben szemügyre az aprócska szobát megakadt valami apróságon a szeme. Mint kiderült, nem voltak egyedül a szobában.
- Uram isten!
- Jaj, nekem...
- Neked van tengeri malacod? Miért nem mondtad? Olyan kis édes - mosolygott, mikor már a ketrec előtt guggolt és nézte az akkor már kíváncsiskodó vízi disznót
- Oké, értem én, hogy aranyos. Ugye emlékszel, nem miatta vagy itt, hanem miattam. Nem őt babusgatni jöttél...
- Ugye tudod, hogy ha kérsz egy ölelést, akkor csak mondanod kell - mondta miközben egy mindentudó, ravasz vigyor ült ki arcára.
- Ilyesmiről szó nincs! Mégis miből gondolod? Alaptalanul ne vádolgass. Ezt úgy mondtad mintha féltékeny lennék a saját tengeri malacomra...
- Te mondtad, nem én - tette fel védekezően két kezét egy kuncogást követve
- Te, lehetetlen nőszemély...
- Megsimogathatom?
- Persze, csak óvatosan, nem mindig van kedve a társasághoz.
- Ígérem, nem lesz baj.
Goshiki kinyitotta a ketrecet, majd lassú, de biztos kezekkel kivette a kis kedvencét, majd átnyújtotta neki, aki csillogó szemekkel nézett a kicsire és rögtön neki állt simogatni.
- Igazi kis cukiság.
- Igen, tényleg az - sóhajtotta, beletörődve, hogy most nem ő van a figyelem középpontjában.
- Hogy hívják?
- Hát, ami azt illeti... Levi.
- Levi?
- Igen, Levi.
- Levi.
- Igen.
- Megkérdezhetem, hogy miért pont Levi? Az embernek nem éppen ez a kis csöppség jutna eszébe, amikor meghallja ezt a nevet - kérdezte meg óvatosan, majd gügyögött még egy picit a kis disznónak, miközben tovább simogatta - Ugye életem? Egyem a szíved, drága kis arany virágszálam...
- Hosszú sztori, nem tudom tényleg akarod-e hallani...
- Van időm és kíváncsi vagyok, úgy hogy hadd halljam!
- Hát... Szóval van egy khm "sorozat" amiben van egy karakter, akit úgy hívnak, hogy Levi és fekete haja van, pont, mint ennek a kis malacnak a bundája... Meg néha azért, ha figyelmes az ember tud párhuzamot húzni még a kettejük között. Aprók, alkalomadtán maguknak valók, szükség esetén bosszút állnak, igazi introvertáltak mindketten - nevetett egy kicsit, miközben neki állt ő is a disznót cirógatni, aki mintha értette volna minden egyes szavát, beleharapott az általánosságban őt etető kézbe.
- Aú!
- Jól vagy?
- Ne aggódj, ez semmiség. Egy kicsit fáj, de nem vérzik. Ez meg mire volt jó Levi - dorgálta meg a kisállatot.
Nem igazán hatotta meg a szidást, inkább ügyes mozdulatokkal kiszabadult az őt tartó kezek közül. Apró lábait sebesen szedve megindult a nyitott ajtó felé - ahol egy éles kanyar közben majdnem kifarolt - és sikeresen kiszaladt a szobából.
- Levi! - kiáltottak egyszerre utána meglepetten
- Mi a franc...
- Eddig még egyszer nem láttam ilyen gyorsnak.
- Szerintem eléggé a szívére vette...
- Honnan veszed, tengeri malac-suttogó vagy?
- Csak használom a józan paraszti eszem. Nyílván való, hogy megsértődött a szidás meg a leírásod után.
- De hát én csak őszinte voltam...