Promise This Is Forever //Charles Leclerc Ff. //

1. Rész

2 évvel később

Ma kezdődik a fotós tanfolyam Londonban. Fiatal tehetséges fotósok regisztrálhattak erre, hogy megmutathassák, hogy igenis ott a helyük ebben a világban.
Természetesen én is jelentkeztem, ez egy vissza nem térő alkalom.
A jelentkezésben azt írták, hogy tárgyakat, önkénteseket és bevitt munkákat fognak figyelembe venni.  Így én is előkészítettem pár alkotásom, amiken várak, folyók, naplementék szerepeltek. Eggyik sem volt szerkesztve, nyers képek voltak.

Reggel ilyeneken gondolkoztam. Nem cseszhetem el. Életem nagy lehetősége a bizonyításra...

-Hanna egyél gyorosabban! Le fogod késni .- nézett rám apa nagy szemekkel, és a hatás kedvéért egy aprót csapott az asztalra.

-Nem fogok, hiszen még van... - felnéztem a fali órára, ami 10 órát mutatott. És 10 órakor kezdődik.

-Óh jajj ne! - pattantam fel az asztaltól, és már rohantam is ki az ajtón.

-Miaz? 10-re kellet odaérni ügye? Elvigyelek? - kérdezte apa mire gyorsan bólintotam és már szaladtunk is az autóhoz.

Mióta apával ketten maradtunk, sokkal jobb lett a kapcsolatunk. Többet beszélgettünk, és kiderült, hogy nem is vagyunk olyan rossz páros.

-Itt lesz. Nagyon köszi, hogy elhoztál! Életmentő vagy. -nyomtam az arcára egy gyors puszit és már szálltam is ki.

-A mappa nem kell kislányom? -kérdezte apa, mire visszafordultam és gyorsan kivettem a kesztyűtartóból. Majd megszakadt a szívem a megszólításon. - sok szerencsét!

-Köszi, de mostmár sietek, szia!

Mindenhonnan elkések. Vannak olyan helyzetek, amikor nem a legelőnyösebb késni. Mint például most...

- Ön Miss Hannah? - kérdezte egy 50 es éveiben járó férfi, amikor megérkeztem negyed 11- re a bemutatóteremben, ahol a velem egykorú fiatalok már készítették a feladatokat. A csávó angolosan mondta a nevem, ami elég furán hangzott a fülemnek. Pedig már 2 év alatt igazán megszokhattam volna. Pár kiöltözött önkéntes állt a terem szélében, felöltöztetve divatos ruhákban. Egy kis asztalon csomó tárgy, ami csak arra várt, hogy egy jó kép készüljön róluk.

-I-igen- feleltem, miközben a két kezem magam mögé helyeztem. Apa százszor elmondta, hogy nincs okom rejtegetni a sérüléseimet, de én még mindig nem tudom elfogadni magam.

-Sajnálom de késett. Érvénytelenné nyilvánítom jelentkezését! - nézett rám komolyan. Ez most nem gondolja komolyan? Ennyin múlott a karrierem? Hogy kések negyed órát?  Annyira lefagytam, hogy a szám is nyitva maradt. Valamit ki akartam nyőgni, de csak annyira futotta, hogy becsukjam a szám és nagy szemekkel meredjek magam elé.

-Hát, akkor köszönöm a lehetőséget, azt hiszem én akkor mente...

-Maradjon mostmár Miss Hannah, nézze végig. Ott vannak a székek, üljön le és nyugodtan elemezze, mit csinál 19  pontosan érkező ember- mondta gúnyosan, majd felröhögött a munkatársaival együtt. A tehetségkutatósok is próbálták visszafolytani a nevetést. Valakinek sikerült, valakinek nem.

Majdnem elsírtam magam. Én lehetek csak ennyire balf. Inkább be sem fejezem.

Lassan odasétáltam, és helyet foglaltam a nagy tömeg háta mögött. Mekkora esélyem lett volna. Itt annyi öltönyös üzletember volt, akik minden mozdulatot végigvezettek a tekintetükkel. Elcsesztem mindent.  Kaphattam volna egy jól fizető állást.

A fotósok nagy része velem egykorúnak tűnt. Kivéve egy fiút aki maximum csak 15 éves lehetett.  A fiúk többségben voltak. Egyik sem volt szimpatikus. Mind nyomulósnak tűnt. Bár, ahogy apu tanította: Sosem a külső és első benyomás alatt ítélünk meg egy embert. Mint az én esetemben a külső. De mit tegyek, ha ezekről ordít az önelégültség.