Promise This Is Forever //Charles Leclerc Ff. //

15. Rész

Nekinyomott az első wc ajtónak, és már ráncigálta le rólam a vékony felsőt.

Addig én hangosan próbáltam segítséget kérni, de reménytelenül. Senki nem hallott. Akkor jött a reménytelen rugdosódás és kapálózás.

Amikor a földön landolt a pulcsi, a csávó finytorogni kezdett.

-Innye, de rücskös vagy. Mi történt? Túl sok volt a krém mi? Na nem baj, amire te kellesz most... - amig ezeket mondogatta tudatlan, én már meghaltam. Belülről. Azt mondta, hogy rücskös. A bőrömre gondolt. Nem bírtam tovább kapálózni sem.

-Sáraaa! Milyen óránk jön? - kérdeztem meg a legjobb barátnőm.
-Ah történelem. Utálom. Hallod. Nem találod ki, hogy a Máté melyik csajba habarodott bele. A rücskösbe. -
Elborzadtam. Csomóan úgy csúfolják (csúfoljuk) a csajt, hogy rücskös. A csaj egy katasztrófa. A bőre undorító. Legalább csinálna vele valamit. Mit tudom én mit, de még látni is rossz. És az is lehet, hogy büdös.
-Nemár? Az a Máté? - kérdeztem, miközben csattogtattam a rágóm, a hajam pedig tekergettem.
-Igen. Szégyen. De ne félj, majd megjózanododik.
-Remélem...

Amikor eltűnt az emlék, már nem is zavart, hogy ki vagyok. Vagy, hogy valaki meglátja a bőröm. Hogy ez az erőszakos ember ilyat próbál velem csinálni, ami illegális. Ha csúnyán esetleg undorral néznek rám, akkor azt megérdemlem. Hisz azt kapom, amit én adtam.

-Figyu virágszál, a telod egyfolytában zümmög. Elég elviselhetetlen. Vagy némítsd le vagy megoldom én.

Nem mozdultam. Mérgesen letépte rólam a kistáskám és alrébb dobta.

Ekkor kinyílt az ajtó, és egy alak lépett be. Nem néztem rá. De amikor ő meglátott mérges lett. Becsapta az ajtót maga után, valamit ordibált, de nem értettem. Nem is akartam. Azt akartam, hogy befejezze a csávó, amit elkezdett. Hisz ezt érdemlem. Mégis leszakadtak rólam a markoló kezei. Szépen lassan lecsúsztam a földre.

Mindenki azt hiszi, hogy mindig jó videlkedésű lány voltam. Pedig nem. Úgy viselkedtem, mintha enyém lett volna a világ. Csúfoltam, piszkáltam és kiröhögtem embereket a külsejük miatt. Vagy a családi hátterük miatt nem beszélgettem velük. Visszabeszéltem szüleimnek, a tanároknak, az idősebbeket fikáztam, mert mellém ültek a trolin. Aztán az lett a bajom, hogy nem tudnak hozni vinni a szüleim. Következő héten ordítva közöltem velük, hogy kell egy ember, aki engem visz.

Persze minden megvolt. Mindig új ruhák, telefonok, kirándulások. És őszintén be kell vallani. El voltam kényesztetve. Csak azt nem akarták a szüleim, hogy fotós legyek. Meg volt minden pénz. És képtelen vomtam felfogni, hogy miért nem kaphatom meg azt is.

Akartam, hogy ezek a dolgok miatt végre kapjak egy pofont. Vagy bármit. Hátha a lelkem végre elengedi ezeket a rossz dolgokat. És akkor fel tudok lélegezni.

Ezért féltem mindig. Hogy valaki meglátja a bőröm. Mert pontosan tudom, hogy mások mit gondolnak ilyenkor. Hogy kibeszélnek, hogy milyen csúnya. Pont úgy, ahogy én tettem régen...

-Hannah, figyelsz te rám? Menjünk gyorsan vissza Charleshoz, hogy hazavigyen. Jó? Így nem maradhatsz itt. Csak figyelj rám. Össze kell szedned magad, hogy gyorsan tudjunk haladni. Akkor a paparazzik se látnak meg. Érted?

Bólintottam. Hogy miért? Én se tudom. Csak menjünk már el innen. Egyébként. Hova tűnt a csávó?

-Hol van az a .. - akartam utalni arra, aki behurcibált ide.
Amikor felnéztem, Carlos állt előttem.

-Elküldtem a francba. Nehezen, de kitántorgott. Ittas volt. Már csomószor megpróbáltunk felhívni. Már mindenki aggódott érted. 4-en indultunk el megkerseni. Charles, Max, Lando meg én. Nekem és Landonak volt az alsó szint átnézése, ugyanis itt voltál utoljára. És Lando volt veled. Charles jött volna, de ha ezt a jelenetet meglátta volna, annak semmi jó vége nem lett volna. Tudata alatt lebeszéltük arról, hogy ő jöjjön. Szóval most fogd a kistáskád- a kezembe nyomta a táskát- én meg felhívom Charlest. Addig várj itt.