Promise This Is Forever //Charles Leclerc Ff. //

6. Rész

Ezt a karakteres arcot sosem tudom elfelejteni.

Ő volt az. Max Verstappen. Aki megmentett a balesetben. Ő húzott ki az autóból. Ő hozta a virágot a kórházba.

-Te? - kérdezte meglepődötten még mindig engem bámulva. - Te vagy Leclerc új menedzsere? - kérdezte hitetlenkedve. Közben jóleső mosolyra húzta a száját. Boldogan bólintottam.

-Lenne egy kérdésem! Honnan is ismeritek ti egymást? - nézett ránk Daniel felváltva.

-Nekem jobb kérdésem van. Miért baj, hogy a menedzserem? - kérdezte csípőretett kézzel Charles. A homlokát össszeráncolta, és így figyelte a párosunkat.

-Nekem ezeknél is jobb kérdésem van. A fehér cipőből kijön a cappy multivitaminos lötty? Mert a cipőmre csöppent 5 csepp amikor Hannah leejtette a poharat. - nézegette Lando a cipőjét. - Most mivan? -értetlenkedett, amikor mindenki rá nézett - Nem olcsó cipő ám ez! Attól, hogy pénzes vagyok, az még nem azt jelenti, hogy szórhatom a pénzt.

-Fogd be Lando! - fordult hozzá Carlos, majd érdeklődve figyelte, mi fog történni.

-Igen, én vagyok az! És emlékszem rád! - vidultam fel.

-El sem hiszem, hogy megismerkedhetek veled. Hogy vagy? Apukád?- kérdezte vidáman mire az én hangulatom is az egekbe szökött.

-Mind a ketten megvagyunk. Angliában maradtunk mind a ketten és új életet kezdtünk együtt egy kis kertes házban. - daráltam az utóbbi két évem jelentősebb részeit, miközben a nagy tócsát átlépve közelebb mentem hozzá. - Elnézést ezért, véletlen volt, majd feltakarítom.

Amikor odaértem, csak néztem az arcát. Ő is nézte az arcom, és akkor vette észre a hosszú heget az arcomon. Lassan megemelte a kezét, de gyorsan vissza is ejtette, gondolom nehogy megilyedjek a hirtelen bizalomtól.

-Megmaradt a hege! - csodálkozott, és egyetértően rámmosolygott.

-Meg. És nem csak ez az egy! Csomó van rajta... - és akkor leesett.

Most jöttem rá, hogy van rajtam egy kardigán. Szóval senki nem látta a karjaimat. Hogy milyen csúnya az égési sérülések miatt. És lehet, ha levenném, már el sem fogadnának. Csúnyának, rusnyának esetleg undorítónak tartanának.

Ez a felismerés villámként csapott belém. Kapkodni kezdtem a levegőt. Nagyokat és sokat pislogtam egymás után, a jobb kezem pedig kétségbeesetten a melkasomra szorítottam. A másik kezem őrülten remegni kezdett. Hirtelen befulladt a levegő. Vagy én fulladtam be asztma miatt. De nem is vagyok asztmás. Ez... Ez.... Pánikroham.

A terem szűkülni kezdett. Mintha elkezdett volna közeledni felém, hogy összenyomjon.

Nem fogadnak el.
Nem fogadnak el.
Nem fogadnak el.

Csak ez járt a fejemben.

-Ó istenem! - kétségbeestem. Mindkét kezemmel valami támasztékot kerestem. Amikor megtalálta a pultot a kezem, rátámaszkodtam 3mp-re aztán botladozva, de gyorsan elindultam egy ajtó felé.

Ki kell innen jutnom de azonnal.

Majdnem felbotlottam egy virágban. Halkan, de nagyon halkan hallottam a nevem magam mögött, mellé még pár lépést is észleltem de már nem arra koncetráltam.

Nem fogadnak el.

//CHARLES LECLERC SZEMSZÖGE//