Veled ~DNF~

3

George az iskolában volt, a táskájában matatott. Nagyon fáradt volt, a haja kócos, szemei alatt karikák. Ugyanaz a rémálma volt.

-Itt a füzeted Georgie.-mondta egy ismerős hang kedvesen. George felnézett, és nem más, mint Clay állt mellette, felé nyújtva a noteszt. Elvette, és a táskájába tette.-Mit kerestél? Láttam, hogy kutatsz a táskádban.

-Nem találom a matek házimat.-felelte, majd folytatni kezdte a keresést. George felnézett. Összeakadt a tekintetük.

-Nem nézel ki túl... jól ma. Aludtál valamennyit?

-Igen, tudom, csak...-elgondolkozott.

El akarom mondani neki, hogy egy rémálom miatt ébredtem fel? Gyerekesnek fog tartani... 

Túl fáradt volt, hogy érdekelje. 

-Rosszat álmodtam.-mondta az ajkába harapva.

-Oh, érthető.

George válaszul csak hümmögött, pedig valójában meglepődött.

-Hát, ma jössz hozzám.

-Mi?-kérdezte értetlenül.

-Megígérted, hogy megtanítasz rajzolni, emlékszel?

-Oh, igen, uh, mindegy.

-Jól vagy?-kérdezett rá ismét Clay, gondoskodó hanggal, és aggódó tekintettel. George elolvadt előtte. A szemei. Annyira mélyek voltak, hogy George elsüllyedt bennük. Az arca többet mondott neki, mint sima történetek. Az édes mosoly, amivel Georgera nézett, bárki szívét elolvasztotta volna. Jól volt. Túl jól.

Oké, elég, és válaszolj a hülye kérdésére!

-M-minden oké.-felelte enyhén elpirulva.

-Biztos? Nem úgy néz ki...

-Igen, légyszi, csak... Jól vagyok.

-Oké, oké, bocsánat, csak aggódom.

-Nem, semmi baj!

-Oké... Én most megyek, szia Georgie!-köszönt el, majd elment.

(Ugrás)

-Én is szeretlek, Georgie.-mondta Clay, miközben közelebb lépett. Megfogta az arcát, majd egymás szemébe meredtek egy pár pillanatig. Mindketten közelebb hajoltak, Clay lehelete simogatta George ajkait. Lehunyta a szemét, Clay pedig nem várt tovább, és bezárta a rést kettőjük között. Megcsókolta.

-George? Hello? Tudod a választ, vagy nem?-kérdezte a matek tanár, visszarázva Georgeot a valóságba.

-Sajnálom, nem figyeltem.-mondta.

-George, nagyon furcsán viselkedsz mostanában. A házidat is otthon hagytad... Ez nem jellemző rád.-mondta Ms.Wilson aggódó tekintettel. 

-É-én nagyon sajnálom, csak...-próbálta megmagyarázni, de nem bírta.

-Rendben, csak folytassuk.

(Ugrás)

Óra után George kiment a mosdóba. A gondolatok Clay-ről... Csak túl sok volt. A képzelőereje, az elpirulás, minden! Megőrjíti. Főleg amit matek közben gondolt... Szerelmes Claybe?

...

George elkezdett sírni, könnyek hullottak az ölébe. Az érzései teljesen összezavarták. El kellett mondania valakinek, csak nem tudta, hogy kinek. Senkije nem volt. Egyedül volt a hülye érzelmeivel és problémáival. Félt szerelmes lenni belé. Az élete eleve széthullott, erre megjelent Clay, és csak minden rosszabb lett!

-George?-egy aggódó hang hallatszott a fülkén kívülről. Clay volt.-Te sírsz?

-Nem.-felelte remegő hangon.

-Tudom, hogy igen. Bejöhetek?

George kinyitotta az ajtót, miközben letörölte a könnyeit. Éppen próbált megszólalni, amikor megölelte. Körbe-körbe simogatta a hátát. George teljesen lesokkolt, az arca vörös volt, a szíve rettenetesen gyorsan vert. Átkarolta a nyakát, és a vállába fúrta a fejét.

-Semmi baj Georgie.-súgta, ami segített neki lenyugodni egy kicsit. 

George volt aki elhúzódott az ölelésből, mert úgy érezte, hogy mindjárt elájul Clay karjaiban.

-Nem kellett volna.

-Szükséged volt egyre.-mondta mosolyogva, George pedig a földet kezdte bámulni. 

-Hülyén érzem magamat...

-Nem kell, semmi baj. Mi történt? 

George nem tudta, hogy mit, vagy hogy hogy mondja el. 

-Csak valami hülyeség. 

-Szörnyen hazudsz. Tudom, hogy nem hülyeség. 

-Mennünk kéne órára.-mondta komolyabban.

-Ha nem akarod elmondani, akkor nem kell, csak kérlek tudd, hogy mindig itt leszek neked, és bármikor meghallgatom, amikor csak készen állsz.

A hangja nyugodt volt, kedves. George-ot kirázta tőle a hideg.

Miért ilyen kedves velem? Nem érdemlem meg ezt. 

-Köszönöm Clay, ez sokkal többet jelent, mint hiszed.-mondta George, mélyen belenézve a gyönyörű zöld szempárba. 

-Semmiség. Na menjünk órára!

(Ugrás)

George óráinak vége volt. A könyvtárban ült, zenét hallgatott, és a füzetébe rajzolgatott. Nem tudta kiverni a fejéből őt... Clayt. Miért ne rajzolja le? Úgyis órán van, biztos, hogy nem fogja észre venni. Lapozott egyet, és elkezdte levázolni.

Már majdnem készen volt, amikor valaki beugrott mögé.

-BOO!

Az ijedtségtől kishíján kiesett a székéből.

-Oo, az én vagyok? Ez nagyon szép Georgie! Meg kell tanítanod!

George elpirult. Amikor Clay rájött, hogy éppen majdnem szívrohamot okozott neki, felnevetett, és bocsánatot kért. A könyvtárosnak kellett lepisszegnie őt, miután már nem bírta abbahagyni a röhögést.

-Annyira hülyén néztél ki!

-Kösz.

-És miért rajzolsz le engem?-kérdezte, letörölve egy könnycseppet, ami a nevetéstől hullott ki a szeméből.

Oh basszus, basszus, basszus! Most mit mondjak?

-Ehh...umm...

-Mert annyira szexi és jóképű vagyok, ÉS mert szeretsz?-viccelődött.

-Mi?!-nézett fel dühösen, mire a könyvtáros egy újabb ideges pillantást vetett feléjük.

-Csak szórakoztam.-mondta, majd újra nevetni kezdett.

-Az, hogy lerajzoltalak, nem jelenti, hogy szeretlek.-próbált védekezni. A hang fejében egyre csak azt mondta, hogy Claynek igaza volt, de George megpróbálta ignorálni.

-Oké, gyerünk hozzám. Nem bírok már tovább várni.-jelentette ki izgatottan.

-Persze.-mondta George, majd összepakolt.