Veled ~DNF~

8

George a szobájában ült, a háziját próbálta írni, azonban az egyetlen dolog, amire gondolni tudott, az Clay volt.

Hirtelen kopogás törte meg a házban uralkodó csöndet. Lement a lépcsőn, majd kinyitotta az ajtót, arra számítva, hogy Clay fog ott állni, mert esetleg nála hagyott valamit.

De nem.

Két rendőr nézett rá.

-Jónapot kívánunk, ön George?

-Igen. Történt valami?-kérdezte rémülten.

-Igen. Bejöhetünk?

George szó nélkül bólintott, és beengedte a két férfit.

-Ismer valakit, akit úgy hívnak, hogy Clay?

-Úristenem, igen! Ugye nem történt vele semmi? Jól van, igaz?!

-Kérem nyugodjon meg, és engedje, hogy elmagyarázzuk.-próbálta csillapítani a fiút. 

Nem eshetett semmi baja.

-Clayt elütötte egy autó.

George tüdeje mintha egy az egyben eltűnt volna, fájdalmat érzett a gyomrában, és a látása elhomályosodott.

-Mi?

-Elütötte egy autó a háza előtt. A sofőr jóval túllépte a megengedett haladási sebességet, Clay pedig nem figyelt. A szomszéd hívta a mentőket. Rossz állapotban volt, és megállás nélkül az ön nevét mondogatta. Jelenleg a kórházban van, és mint mondtam, az állapota alapján nem biztos, hogy képes lesz túlélni.

Ez egyszerűen nem történhetett meg. Igaz? Ez csak egy álom. Egy szörnyen valósághű álom. Nem, nem, nem, nem! 

-Melyik kórház?-kérdezte, miközben erősen próbálta visszatartani a könnyeit. A rendőr válaszolt, mire George kiengedte őket, és elindult. Rohant, egyszer sem állt meg, még egy kis szusszanásra sem. Könnyek hullottak a szeméből. Nem érhetett oda későn. Levegőt kapkodva támaszkodott a recepciós pultra.

-Clay Taken. Jöttem látogatni.-lihegte.

-Hogy hívják?-kérdezte a fiatal nő.

-George Found.

-57-es szoba.

Felrohant a lépcsőkön, majd berontott a szobába. Clay olyan békésnek tűnt. Szemei lecsukódva, az arca nyugodt, a teste ellazult... Mintha már meg is halt volna.

Ne, George, ne is gondolj ilyet! Minden rendben lesz.

Egy ápoló állt az ágy mellett, egy papírt töltögetett ki.

-Hello.-köszöntötte.

-Hogy van?

-Nem jól, drágám. Kómába esett, és nem túl jó az állapota.

Igen, ezt már hallottam a rendőröktől. Nagy segítség.

-Nagyon sajnálom. Magukra hagyom.

-Clay?-kérdezte George, reménykedve, hogy felébred. Az ajtó becsukódott a nő mögött.-Clay, hallasz? 

Három ember lépett a szobába. Egy fiatalabb lány, és egy pár, akik úgy néztek ki, mint a szülei.

George felállt, és a könnyeit törölgetve nézte, ahogy mindannyian átölelik az ágyban fekvő fiút.

-Bocsánat, de te ki vagy?

-G-george. Clay egyik barátja.

-Oh. Szia George.-mondta a nő, majd átölelte a továbbra is megállás nélkül síró Georgeot. 

-Sajnálom... Tudom, hogy nehéz, de erősnek kell maradnunk. Mindnyájunknak. 

George szíve összeszorult. Úgy érezte magát, mintha ezzel a mondattal be is lenne fogadva a családba.

(Ugrás)

George nagyjából három órája érkezett a kórházba, és azóta el sem ment. Leült Clay mellé, és néha beszélt hozzá, reménykedve, hogy hallja. A nővérek megkérték, hogy menjen haza, és ígéretet tettek, hogy azonnal jeleznek, ha bármi történik. Hívott egy taxit és hazament. Nem tudott semmit csinálni, csak a plafonra meredve feküdt az ágyában.

Nem veszíthetem el. Nem...

George üresnek érezte magát, mintha egy darabját kitépték volna belőle. 

Valamiért úgy érezte, hogy ez az ő hibája.

Ez mind miattam van. Ha vele megyek, akkor soha de soha nem történt volna meg. Miért vagyok ilyen? Most meghalhat. Bármelyik percben. 

George ismét sírni kellett. Az egyetlen ember, aki szereti őt, és törődik vele, most szabályosan haldoklik. A párnába fúrta a fejét. Annyit akart, hogy végre felébredjen ebből az álomból.