Veled ~DNF~

7

-Maradhatunk nálam.-mondta George, ahogy belépett.

-Örülnék neki, még sosem voltam itt.-válaszolta Clay, majd körbenézett. Egy tiszta, rendezett kis ház volt. Két személynek bőven elég volt.

-Ki ez?-érkezett egy hang a konyhából.

-Anya! Ő itt a barátom, Clay. Neked nem kéne dolgoznod?-tette hozzá.

-Nem akarok dolgozni, most pedig fogd be! Soha többet ne szólj bele abba, hogy mit csinálok! Miért vagytok vizesek?! Ezt is nekem kell feltakarítani! Mindent én csinálok, annyira haszontalan vagy George!

A fiú megmarkolta a másik csuklóját, és felvitte a szobájába.

-Sajnálom... A kapcsolat köztem és az anyám között... kicsit bonyolult.-magyarázta, miközben egy könny csordult le az arcán.

-Georgie, nem kell bocsánatot kérned.-mondta, majd megnyugtatóan átölelte.-Itt vagyok, nekem bármikor beszélhetsz róla.

-Nem akarlak az elcseszett életemmel fárasztani.-nevetett keserűen.

-Nem fárasztasz, ígérem.

Egy kis ideig csönd volt.

-Miért nem lehetek elég? A legjobbat próbálom kihozni magamból, de nem vagyok elég.

Clay szíve összetört. George tényleg így érzett? 

-George, elég vagy! Több is, mint elég. Rengeteget jelentesz nekem, egy csodás ember vagy. Imádok veled lenni, csak azért kelek fel minden nap, hogy beszélhessek veled, és láthassam az édes mosolyodat.

-Tényleg?

Ez volt minden, amit ki tudott mondani. Az arca vörös volt, a haja vizes, könnyek folytak a szeméből, Clay pedig még mindig szorosan ölelte.

-Igen. Mesélj el mindent, itt vagyok.

Sóhajtott egy nagyot.

-Minden akkor kezdődött, amikor apám lelépett egy másik családért. Anya... Szóval engem hibáztatott érte, és minden egyes nap elmondta, hogy mennyire nem jelentek semmit, és hogy soha nem is fogok. Egyedül voltam mindig, és ezért is magamat kezdtem okolni, főleg miatta egyébként. Egy hiba voltam, bármennyire erősen is próbálkoztam, nem ment. Sütöttem, főztem, kitakarítottam a házat, de ő még ezek ellenére is azokat a szörnyű dolgokat vágta a fejemhez, és... és én őszintén azt kívántam, hogy bár apa sose ment volna el. Akkor talán boldog lenne. Majd arra gondoltam, hogy igaza van, és miattam választotta azt a másik családot, mert gyűlölt, és rám sem tudott nézni. Aztán Adam megtudta ezt a dolgot. Fájt, Clay, tudod? Fájt, mert mindenben igazuk volt. Mindenben. Miért vagyok ilyen? Ilyen... elbaszott? Lehetne egy teljesen átlagos életem is, lehetnék az egyik gyerek a suli folyosóján, de nem, nekem mindenki tudja a nevemet, én vagyok akit mindig lehet basztatni, aki sosem áll ki magáért. De nem tudják, hogy azért, mert nem megy. Gyenge vagyok. Nélküled... nélküled egy semmi.

-George... Hallgass meg. Te vagy a legeslegfontosabb ember az életemben. Komolyan. Sokkal több vagy, mint elég. Soha többet ne merd magadat hibáztatni apád miatt. Itt hagyott, mert egy fasz, egy kurva nagy faszfej! És ez az igazság. Az anyád pedig hatalmasat téved. Nem ismer, és nem hajlandó megismerni. A lehető legjobban teljesítesz, ő pedig nem veszi észre, és ez nem a te hibád, oké? 

George mintha újra kapott volna levegőt. Több éve nem tudott ilyen nagyot sóhajtani. Több ezer kilónyi felesleges teher esett le a válláról. És mindez Claynek volt köszönhető.

-Köszönöm, Dream. Te is rengeteget jelentesz nekem, és nagyon hálás vagyok, hogy meghallgatsz, és segítesz ebben az egészben.

-Nincs mit, Georgie. Lenne egy kérdésem. Hogy tudta meg ezt a dolgot Adam?

-Oh... Anya és Adam anyja ismerik egymást, és elmondott neki mindent, ő pedig gondolom elmondta Adamnek.

-Annyira sajnálom... Emlékezz, hogy én mindig itt vagyok neked, oké?

George válaszul bólintott.

Szeretlek, Clay. Te vagy az egyetlen ember, akit érdekel, hogy mi van velem. Szeretlek, szeretlek, szeretlek.

Megtörölköztek, majd belehuppantak George ágyába.

-És most mit akarsz csinálni?

Megcsókolni téged.

-Hmmm, mondjuk egy film?-ajánlotta fel.

-Ja, az jól hangzik.

George letette eléjük a laptopot, és megnyitotta a Netflixet. 

-Nem tudom, hogy mit nézzünk...

-Én igen. Már egy ideje meg akartam nézni.-mondta Clay, miközben elkezdte beütni a film címét.

-Én hozok valami nasit addig.

Egy nagy tál pattogatott kukoricával tért vissza.

-Ahh, igeen! Kösz Georgie.-vigyorgott Clay, majd egy hatalmas adagot tömött a szájába.

Később George egyre jobban elfáradt. Elaludt. Vagyis pontosabban félig. Annyira még magánál volt, hogy érezze, ahogy két kar közelebb húzza magához, átöleli, és egy valaki nyom egy puszit a homlokára.

(Ugrás)

George lassan akarata ellenére is felébredt. Érezte a hatalmas párnát, amit ölelgetett. Kinyitotta a szemét. Az nem egy párna volt, hanem Clay. Észrevette, hogy ő is őt bámulja.

-Úristen, ne haragudj, fogalmam nincs mi történt!-kért rögtön bocsánatot vörös fejjel, majd elhúzódott.

-Oh. Semmi baj.-mondta Clay kissé csalódottan.

-Hogy történt?

-Hát...-kezdte a fejét vakargatva.-Néztünk egy filmet, közben elaludtál, és csak megöleltél.

Kínos csönd állt be kettőjük között.

-Azt hiszem haza kéne mennem.

-Igen. Gondolom, hogy a szüleid már aggódnak érted.

Lementek, majd Clay felvette a cipőjét, és lekapta a pulcsiját a fogasról.

-Szia Georgie! Jó volt veled lógni.-búcsúzott el a szőke, miközben kinyitotta az ajtót.

-Én is élveztem. Szia!

Becsukta az ajtót, és megpróbált visszaemlékezni a tegnap estére. 

Hirtelen minden eszébe jutott. Az ölelés... a puszi. 

Tényleg... Nem, biztosan nem.

Beletúrt a hajába, majd elindult az emeletre.

Csak... Felejtsük el ezt.