Polaroid

4.

2004. január 1.

Bende mindig is szerette a természet zajaiból összeálló gyönyörű szimfóniát, amit akár már a saját házuk előtt állva is élvezhetett. Kiskorának legszebb emlékei, amikor egy-egy későnyári estén csak úgy kiült a verandára, és csendben hallgatózott. A vidék álomra hajtotta a fejét a jelenlétében, minden nyugodt volt. Ezekért a pillanatokért élt, amikor senki nem állt ott mellette számonkérően, mikor épp magával foglalkozott.

Ez egészen más volt, mint a zongora-, vagy a csendet megtörő énekszó. Ez belülről melengette meg a szívét, mert nem fűzte hozzá semmilyen kétoldalú érzés, a legkisebb szomorúsággal sem töltötte el. Talán az egyetlen dolog volt az életében, ami mindig csak megnyugtatta, és bármikor szívesen hallgatta volna. Ez volt az egyetlen menedéke.

Most durranás remegteti meg a külvárosi lakásuk falait. Valami robban, pukkan néhányat, majd szikrák pattogó zajával kísérve elcsendesül a környék. Ám szinte azonnal követi még egy és még egy, Bende kezében pedig megáll a vajazókés.

Tűzijáték – gondolja, és megnyugtató mantraként próbálja elismételgetni magában, hogy idebent teljesen biztonságban van. A falak nem zárják el tőle egészen a hangos robajt, de nem szabad, hogy csak ezen járjanak a gondolatai. Ez néhány ember ártatlan szórakozása, semmi sem robban fel igazából. Neki csak meg kell várnia, amíg néhány perc múlva alábbhagy az izgatottság, és minden visszaáll a rendes kerékvágásba.

Csak be kell fejeznie ezt a tálcányi lekváros kenyeret, amit megehetnek Vilmossal, amíg idióta rajzfilmeket néznek az ágyukban fekve. Levennék a hamgerőt, hogy közben beszélgethessenek, és mindketten teljesen megnyugodjanak. Bendének most csak arra szabad gondolnia, hogy ott legyen a párja mellett, miután az éppen csak néhány órával ezelőtt kapta meg a legújabb értesítését. Még aznap éjjel fel kell törnie egy villa biztonsági rendszerét, hogy másnap elintézhesse ott az ügyeit.

Még Bende szeme előtt is rémisztően táncoltak a képek vértől vörösre festett a márványpadlóról, nem hogy még Vilmosnak. Sokkal nagyobb problémák is vannak az életben, mintsemhogy Bende éppen összerezzen egy-két hangosabb dörrenéstől. Rá fog száradni a késére a lekvár.

Megkeni a kenyereket, és hamar úgy ügyeskedi rá őket a tálcára, hogy még véletlenül se ejtsen el egyet sem a szobájukba menet. Már meg is kezdené a vacsora kiügyeskedését a konyhából, mikor a háta mögül csoszogó léptek zajára lesz figyelmes. Egy tenyér simul a vállára. Ekkor veszi csak észre, mennyire is reszketett eddig; az ujjai közt is alig képes megtartani a fémtálcát. Erőszakkal próbálja megfeszíteni az izmait, az alkarját is megtartani egy vízszintes állapotban.

Ő végig hisz benne, hogy ez csak az akarata kérdése, és egyszerűen véget tud majd vetni az egésznek. Épp, mikor már kezdi úgy érezni, hogy a lába képes őt egyenesben megtartani, újabb tűzijáték robban odakint. A robaj megtölti az apró konyhájukat; mintha a hanghullámok örökké a csempék között verődnének oda-vissza, úgy kezd a zaj visszhangozni Bende fülében.

Ő nem akarta ezt, nem tett semmi rosszat, csak egy nyugodt éjszakára vágyott. Csak néhány órára, amikor sem neki, sem Vilmosnak nem kell semmin agyalnia. Mindent meg szeretett volna tartani a holnapnak, hogy mindketten hideg fejjel állhassanak hozzájuk.

De mindig ez történik. Ő háttérbe szorítja a problémákat, minden teendőjét távoli időpontokra halogatja, és mi történik? Ha valami ilyen hangos, az nem lehet csak ártatlan zajongás, történnie kellett valaminek. Hiszen olyan egyértelmű jelek ezek! A bátyja is így kiabált, így dörömbölt a házuk ajtaján, mielőtt elkeseredve otthagyta volna őket. Mindannyian azt hitték, csak kiszellőzteti a fejét, és reggelre minden ugyanolyan lesz. De ez a reggel azóta sem érkezett el.

Ricsi tűzijátékok és hangos ujjongás zajával kísérve örökre egyedül hagyta őt, akit egyáltalán nem izgattak az elrettentő jelek. Számíthatott volna rá, hogy valami történni fog; csak egy picit kellett volna aggódnia a saját testvéréért. Azonban egy dacos kisgyerek volt, aki képtelen jól csinálni, ami a feladata lenne.

Még most sem érzi többnek magát ennél a kölyöknél, és megint fellángol benne a bűntudat, amiért nem képes segíteni azoknak, akik a legfontosabbak számára.

– Sajnálom – suttogja, miközben az arcán legördül az első könnycsepp. Az egész teste elernyed, a kezében tartott tálca pedig hangosan csörömpölve zuhan vissza a pultra. Bende már nem képes visszafogni a reakcióját, megugrik a hangra, szeretne elhátrálni innen, minél messzebb. Ám valami megállítja.

A tarkója egy mellkasnak ütközik, a következő pillanatban pedig a másik férfi maga felé fordítja őt. Bende tagjai nem egészen képesek ellátni a feladatukat, és talpon tartani őt, de Vilmos szorosan tartja. A lelkében talán ő is tombol, de néha neki is erősnek kell maradnia, mert Bende sem több egy átlagos embernél. Nincsenek kimeríthetetlen tartalékai, amikből folyamatosan reményt és kitartást nyerhetne. Ő is omolhat össze, épp annyira meg van a joga hozzá, mint bárki másnak.

– Semmi baj. – Vilmos párja sötét tincsei közé temeti az arcát, úgy préseli ki magából a suttogó szavakat. Az ő szeme is szúr, de évek óta nem törtek fel belőle könnyek, így most sem történik másképp. Csak öleli Bendét, mintha ezzel szeretné megóvni őt bármitől, amivel ebben a pillanatban küzd.

Bende próbál megszólalni, de a hangja elcsuklik, a látóterét pedig végleg elhomályosítják a könnyei. Ezúttal nem zavarja, hogy teljesen eláztatja Vilmos felsőjét, a férfi mellkasához bújik, és mélyen beszívja az illatát.

Ő itt van, ő nem megy el sehova, nem hagyja itt, hogy kirohanjon a legnagyobb zajba.

– Itt vagyok – biztosítja Vilmos, de nem némul el egészen, mert tudja, hogy Bendének most nem arra van szüksége. Nem arra, hogy ne halljon semmi mást a tűzijáték hangjától. Már Vilmos fülében is lüktetni kezd a vér, bár sokkal inkább a haragtól, mint a félelemtől, amiért odakint nem bírják már abbahagyni a petárdázást. Már rég beköszöntött az új év, nem volt eddig elég idejük ezt megünnepelni?

Vilmos ezer féle képpen átkozza el a szomszédságukat, akik nem képesek egy pillanatra sem nyugtot hagyni nekik. Minden percben újabb módon keserítik meg az életüket – ez a városi élet. Ahol sok az ember, ott sokan lesznek taplók is.

– Jövőre már nem maradunk itt, oké? Megígérem, hogy mire legközelebb egy új évváltást kellene ünnepelnünk, nem kell majd aggódnod semmi miatt. Csend lesz, és együtt fogjuk alászinkronizálni valamelyik Pompom részt. Még azt is megígérem, hogy utánozni fogom Gombóc Artúr hangját. – Ekkor Bende végre halkan felnevet, és közli Vilmossal, hogy úgysem fogja megtenni. Őt büszkeséggel tölti el, hogy sikerült egy vérszegény mosolyt varázsolnia a párja arcára. Ez most csak az ő érdeme.

Óvatosan átkarolja a másik férfi vállát, aki továbbra sem áll egészen biztos lábakon, de a szemében boldog fény gyúl. Vilmos érzi a tekintetéből sugárzó kihívást, amit eszében sincs megtagadni. Ha már sikerült belekevernie magát, nem fog visszatáncolni belőle. Bendéért bármit megtenne.

– Majd meglátod – húzza. – Én is ott leszek egy év múlva, meg te is, úgyhogy lesz, aki ellenőrizzen. Azt fogom tenni, amit ígértem, mert neked ígertem, és mert a mosolyodért bármire képes vagyok – jelenti ki komolyan.

– Nyálas vagy – böki oldalba Bende, és mindketten felnevetnek.

– Te meg nem vagy képes elfogadni, hogy nem te vagy az a fél a kapcsolatunkban, aki szó szerint beleőrült a hosszútávú társaságba. – Vilmos ritkán érez magában ennyi reményt és jókedvet ahhoz, hogy ezt így kinyilvánítsa. Ezzel Bende is tökéletesen tisztában van.

– Képzelődj csak – dünnyögi Vilmos pólójának anyagába, és már egyikük sem kapja fel a fejét az újabb dörrenés hangjára. Egy burok lebeg körülöttük, ami nem engedi, hogy a külvilág kárt tehessen bennük.