Polaroid

10.

1988. május 11.

Vilit mindig megkönnyebbüléssel tölti el, ha azzal a tudattal feküdhet ágyba, hogy Domi a fal túloldalán ugyanígy tesz. Bár ilyenkor nincs a közvetlen közelében, nem láthatja az arcát vagy foghatja meg a kezét, a jelenlétét így is érzi. Olyan, mintha ilyenkor egy láthatatlan burok venné körbe, ami bármitől képes őt megóvni, hiszen nincs teljesen egyedül.

Akkor sem marad egészen magára, ha az edzői parancsait kell teljesítenie, és akkor sem, ha néha megtagadja azokat. Van, aki mindenáron megvédi őt, azzal sem törődve, ha cserébe ő maga sérül. Domi hasonlít kissé egy láthatatlan üveglaphoz, ami visszafogja számára a külvilág ingereit, és biztonságban tartja. A felületét számtalan karcolás és repedés borítja, de kitart, ameddig az erejéből kitelik. Már senki nem veszi észre, ha az élet újabb sebet ejt rajta; nem tűnik ki a végtelen másik közül.

Vili tudja, hogy Domi aznap különösen rossz hangulatban volt, bár abban nem lehet biztos, hogy pontosan miért. Ezt az egyet sosem tudhatja, csak sejtheti, hogy megint változott az edzésterve. Tudja, mi a másik fiú legnagyobb félelme, ami felé pedig a keményebb edzés az első lépcsőfok. Egyikük sem lehet egészen tisztában azzal, ami az út végén majd rájuk vár, de ott vannak egymásnak, hogy bármi is történjék, azt együtt vészeljék át.

Vili már hosszú ideje fekszik éberen, a plafont bámulva, mikor két finom koppanást hall maga mellől. Azonnal felismeri, hogy Domi kíváncsi rá, ébren van-e még. Ő érzi a mellkasába költöző bizsergést, amint izgatottan a falhoz húzodik.

– Itt vagyok – szólal meg, bár a hangja még rekedtes, de minden érzelmét visszatükrözi. Nem tudja, aznap találkozhatnak-e, fogalma sincs róla, hogy Dominak egyáltalán milyen napja volt. Lehet, hogy épp borzasztóan szüksége lenne a társaságára, de tudja, hogy a dolgok mostanában soha nem úgy alakulnak, ahogy azt ő eltervezi. Valahányszor elengedhetetlenül szüksége lenne valamire, az élet – azaz az életét szabályozó szervezet – minden alkalommal közbeszól.

Nehéz a másik fiú közelében maradnia, miközben a körülötte húzódó betonfalak folyamatosan közelednek felé, már összenyomni készülnek őt. Néha már azt érzi, a lelkét próbálják kipréselni belőle, hogy ne maradjon más, mint egy öntudatlan báb, ami aszerint mozdul, ahogy mások diktálják. Olyan emberek, akik azt hiszik, játszhatnak az önkényesen a kezükbe vett hatalommal, ezzel együtt ártatlan emberéletekkel. Nem képesek a kíméletre.

Szavak szűrődnek át hozzá a falon keresztül, de alig képes őket kivenni. Domi talán csak motyorászik, azt próbálja kitalálni, mit kellene mondania. Hogy meg merje-e kérdezni, amire a legjobban vágyik, vagy inkább csak próbálja megóvni magát a csalódás lehetőségétől.

Vili nem biztos benne, hogy képes lenne megvárni, amíg a másik fiú megszólal. Türelmetlen, és nem akar mást, csak látni maga előtt Domit, és mindketten megnyugodhassanak. Talán kissé óvatlanná is válik emiatt, és a legkisebb körültekintés nélkül lép ki a folyosóra az ajtaja előtt. Mikor a talpa már az odakint a padlón végighúzódó szőnyeghez ér, akkor eszmél csak fel. A hirtelen rázúdúló félelemtől erősen az ajkába harap, csak így képes levezetni a feszültséget.

Azonban úgy tűnik, szerencséje van, ugyanis az előttük húzódó folyosószakasz épp kihalt, mint ilyenkor általában. Amilyen csendben csak képes, behúzza maga után az ajtaját, és Domiéval kezd ügyködni. A kapkodó ujjai néhányszor megremegnek, de próbál koncentrálni, és végül épségben esik be a szőke fiú szobájába. Érzi, hogy még mindig a hideg futkos a hátán az izgalomtól.

Odabent Domit az ágyán fekve találja, ahogy a fal felé fordulva, összegömbölyödve motyog. Vili az arcát nem látja, hiszen azt még mindig az ő szobája irányába fordítja, és ettől csak még idegesebb lesz. Alig csukódik be mögötte az ajtó, ő már a fiú ágya mellett is terem, hogy megkocogtassa a vállát.

Ritkák az olyan esetek, amikor Domi nem számít az érkezésére, általában minden apró neszre felkapja a fejét. Most viszont összerezzen az érintése nyomán, és egy hirtelen mozdulattal felé fordul. Vili alig képes felfogni, hogy Domit már ülő helyzetben látja maga előtt, mert valami megtántorodásra készteti. Puha anyag ütődik az arcának, ő pedig csak nehezen, néhány lépést hátrálva képes megőrizni az egyensúlyát.

Tompa puffanást hall maga mellől, és ahogy lefelé pillant, egy párnával találja magát szemben. Meghökkenten vonja fel a szemöldökét, miközben próbál úrrá lenni a zavarodottságán. A szavak akadozva buknak ki belőle.

– Ezt te-te most–

Domi felé kapja a tekintetét, aki legalább annyira meglepettnek tűnik, mint ő maga.

– Jézusom, Vili, úgy sajnálom – szakad fel belőle, és még mindig elkerekedett szemekkel bámul Vili irányába. – Nem tudtam, hogy te vagy az, én… Számíthattam volna rád, a francba. Jobban oda kellett volna figyelnem. Annyira sajnálom. Bajod esett? – kérdezi kétségbeesetten, Vilin pedig egy rossz érzés kezd úrrá lenni a másik fiú szabadkozását hallva. Nem tetszik neki, amilyen véleménnyel Domi van magáról, és az sem, hogy ennek mind egy párna az oka. Talán ebben a pillanatban ezutóbbi jobban zavarja.

– Ez – kezdi Vili, próbálva megütni egy kissé szájbarágós hangnemet – egy párna. – Felkapja a tárgyat a földről, és a mellkasa elé emeli. – Egy olyan dolog, amit nem is tudod, régebben hányszor kaptam meg az arcomba a testvéreimtől. Tudod, ez egy módja a szeretetünk kifejezésének.

Ahogy a mondanivalója végén leviszi a hangsúlyt, azzal a lendülettel előrelendíti a karját. A párna engedelmesen csúszik ki az ujjai közül, és egyenesen Domi ölébe zuhan. Vili egy pillanatig nézi a célt tévesztett lövés helyét, majd inkább legyint egyet.

– Vedd úgy, hogy oda akartam célozni – mondja, miközben már látja a szőke arcán lassan végighúzódó vigyort.

– Azért én még mindig jobban tudok célozni – szúrja oda, Viliből pedig kipukkad a nevetés. Amikor a mellkasát érő újabb csapás lendületétől a földre ül, még Domi is megereszt egy visszafogott kacagást. Nem gúnyosat, inkább csak valami olyat, amiből sugárzik a szeretet. Valahányszor aznap este a párna Vili mellkasa bal oldalának csapódik, őt annyiszor járja át a melegség, és úgy érzi, mintha a puffanás hangja az ő szíve dobbanásait visszhangozná.