Polaroid

5.

1988. május 2.

Még le sem hűlt egészen a beton Domi alatt, az égen még látszanak a csillagok, amikor mocorgást érez maga mellett. Észre sem vette, mennyire belemerült az éjszakai kilátás fürkészésébe, talán órák is eltelhettek, mióta feljöttek a tetőre. Mindkettejük nagyon elfáradt a nap végére, Domi pedig a másik fiú arcára pillantva azonnal levonta a következtetést, hogy nem csak fizikailag. A tekintetükkel kötöttek néma megegyezést, még mielőtt egyáltalán a létra első fokára felléptek volna.

Idefent mindketten biztonságban érezhetik magukat, így az első dolguk volt, hogy kényelmesen elfeküdjenek a hűvös talapzaton. Szó nélkül egymás mellé csúsztatták a kézfejüket, és azóta sem mozdultak el ebből a helyzetből. Domi úgy érzi, kissé felforrósodott a bőre ott, ahol a karja a másik fiúéhoz ér, amitől kellemes érzés telepedett a mellkasába. Egészen eddig nem is tettek mást, mint élvezték az őket körülvevő nyugalmat.

Korábbi megegyezésük szerint figyelték egymás lélegzeteit, és próbálták hozzá igazítani a sajátjukat is. Szinte egyszerre szívják be a jóleső oxigént a tüdejükbe, hogy aztán hasonlóképpen, egyenletesen kifújják azt. Dominak fogalma sincs, mennyi ideje csinálhatják ugyanezt, de valószínűnek tartja, hogy Vili kezdi megunni ezt a monotonitást. A vörös soha nem bír sokáig egy helyben megülni; mindig produktívnak kell éreznie magát.

Jobban élvezi, ha felolvashat Dominak, vagy épp semmiségekről beszélgethet vele. Az ő társaságában még ez is borzasztó örömet jelent számára, hiába kerülik ilyenkor a komoly témákat. Ezáltal is csak jobban megismerheti a másik fiút, ugyanis az ilyen pillanatokból több következtetést tud levonni, mint bárki gondolná.

Tudja, hogy Domi szereti a kék színt, de a pirostól mindig is irtózott. Akkor nevettek rajta, de Vilinek később nyilvánvalóvá vált, hogy mi állhat ennek a hátterében. Így már egészen másképp állt hozzá ahhoz a tényhez is, hogy Domi akármikor megérzi, ha vihar közeleg, vagy hogy szereti, ha a szél az arcába fújja a haját. Vili ezt sosem értette, mindig csak arra tud gondolni, hogy az a sok hajszál mind belemenne a szájába és a szemébe, amit nem győzne félresöpörni onnan. Nem beszélve az így is kibogózhatatlan kócrengetegről a feje tetején, amit, ha hosszabb lenne, a szél bizonyára egyszerűen berasztásítana.

De Domi ezt élvezi. A szelet, a legváratlanabb pillanatokban érkező óriási zuhét, és a néha ezeket kísérő villámcsapásokat. Hasonló fényt jelentettek számára, mint Vilinek a csillagok. Ezek mind ugyanazok maradnak, még az ország túlvégéből nézve is.

– Nemsokára esni fog – jelenti ki Domi ebben a percben is. Vili épp elgémberedett tagjait próbálja tornáztatni, és lassan feltápászkodni a földről. Még utoljára megdörzsöli a szemét, ahogy visszafordul a szőke felé.

– Meg szeretnéd várni? – kérdezi, hiába tudja a választ. Domi mindig szeretne egy zivatar részese lenni, bármilyen későre is jár már az idő. És Vili bármikor itt maradna vele.

A másik fiú inkább nem válaszol, tudja, hogy semmit nem várhat el Vilitől. Nem kényszerítheti maradásra, főleg, amikor így is ennyire fáradt. Már rég ágyban lenne a helye, egy meleg takaróba bugyolálva, hogy aztán másnap újult erővel kezdhessen neki a napnak. Hiszen azok könnyebbek már soha nem lesznek.

– Aludtál? – érdeklődik helyette. Látja, hogy Vili kába még kissé, így könnyű levonnia a következtetést. A másik egy hosszúra nyújtott mozdulattal megrázza a fejét, de olyan nehezeket pislog közben, hogy abból egyértelművé válik az igazság.

– Nem vagyok álmos. –  A tőle telhető leghatározottabban tesz kijelentést, és már vágódik is vissza Domi mellé. – Megvárjuk az esőt, majd utána visszamegyünk.

A vak is látja, hogy Vili alig képes nyitva tartani a szemét, mégsem mozdul a másik mellől. Domi kimondhatatlanul hálás ezért.

Az első esőcseppek hamarabb érkeznek, mint arra számítanának, és olyan gyorsan csap át zuhogásba, hogy mindketten azonnal bőrig áznak. Domi hosszú tincseiből minden hullámosság kisimul, úgy tapad a tarkójához. A szemeit lehunyja, hogy ne menjen bele a víz, és az ég felé fordítja az arcát. Vili látja a halvány mosolyát, ami elég ahhoz, hogy úgy érezze, megérte itt maradnia.

Minél tovább figyeli őt, annál inkább gyűlik boldogság az ő szívébe is. Szinte csak az ösztönei vezérlik, ahogy bizonytalanul talpra kászálódik, és széttárja a karját. Az inge anyaga már átlátszik a hold fényében, és teljesen a karjához simul. Nehéz megszoknia a ruhái nedvességének kellemetlen érzését, de van, ami mindent felülír.

Megfordul a tengelye körül, először lassan, majd ahogy sikerül megtalálnia az egyensúlyát, egyre gyorsabban. Teljesen ébernek érzi magát, ami pedig a legfontosabb, boldognak, még ha ez csak a pillanat heve is. Tesz még egy fordulatot, és felkuncog, miközben a szeme előtt összemosódott csillagok látványában gyönyörködik.

A hangra már Domi is felkapja a fejét, egy másodpercig képtelen hová tenni a jelenetet. Az egyetlen, ami eljut a tudatáig, az Vili nevetése, semmiféle egyéb körítés. Ugyanis, ha ő boldog – igazán, őszintén az –, akkor semmi más nem számít.

Ő is talpra kecmereg, egyetlen féloldalas mozdulattal eltűri a haját az arcából, és Vili felé lép, akinek a fürtjein megcsillan a halvány fény. A keze után nyúl, de kellően óvatosan kapja el, nehogy a lendület továbbvigye, és esetleg a földre zuhanjon. Szerencsére sikerül megtartania az egyensúlyát, majd meglepetten Domira kapja a tekintetét. A szőke egyetlen szót sem szól, csak szorosra fogja a másik fiú ujjait, hogy megpördíthesse maga körül.

Vili azonnal elfelejti, amit kérdezni szeretett volna, inkább csak arra figyel, hogy Domit maga után rántsa. Nem sikerül sokáig talpon maradniuk, de ez is elég idő, hogy mindketten hangosan felnevessenek. Vili ülőhelyzetbe érkezve nem is gondol az ügyetlenkedésükre, csak Domi ragyogó arcvonásaiban gyönyörködik. Nem sokszor látja őt ilyen vidámnak.

Jegeskék szemei csillognak, pont úgy táncol bennük a fény, ahogy hátratúrt, ázott tincsein. Valami furcsa fény fonja keretbe az arcát, akár egy glória. Egészen hasonlít valamire, amit korábban ritkán láthattak ilyen előkelő helyről.

– Domi, fordulj hátra! – kiált fel izgatottan, mielőtt igazán végiggondolhatná, amit lát. – Kel fel a nap.

A másik fiú nem felel, de azonnal az említett irányba pillant. Vili hamar mellécsúszik, így már neki is tökéletes rálátása nyílik a horizonton előtűnő fénynyalábokra. Lassan kezdik beszínezni az éjszakai égboltot, ezzel jelezve, hogy elérkezett a hajnal. Egy újabb nap, ami talán több reményt tartogat számukra, mint az előzőek. Végtére is itt vannak egymásnak, mindig együtt, kitartóan, mint a nap sugarai. Talán egyszer ők is képesek lesznek megbirkózni a sötétséggel, és győzedelmeskedni felette.

– Ha egy kicsit még maradhatnánk, talán a hátunk mögött láthatnánk egy szivárványt is – gondolkodik hangosan Domi, de szinte azonnal követi ezt egy lemondó sóhaj is.

– Nem lehet. Már így is túl sokáig húztuk az időt – rázza a fejét Vili, de látja, hogy a másik is éppen erre gondolt. Nem kockáztathatnak ennyit.

– De egyszer majd megnézünk egy szivárványt is, ugye? – Domi hangjából ezúttal csupa remény szűrődik ki, ezt pedig Vili a világért sem akarná megtagadni tőle. A másik oldalról pedig, mindennél jobban szeretne megnézni egy szivárványt Domival.

– Persze – vágja rá gondolkodás nélkül. – Megígérem – teszi hozzá, de olyan rezdületlen arckifejezéssel, hogy mindketten elnevetik magukat. Talán ez is egy olyan nevetés.