Polaroid

8.

2005. szeptember 26.

Valami akkora erővel nyomódik Vilmos mellkasába, hogy muszáj felhördülnie. Még a szemét sem nyitja ki, de a karja már lendülne is, hogy félresöpörje magáról a fájdalmat okozó dolgot. A tenyere talán néhány centire lehet tőle, amikor erős szorítást érez meg az alkarján, ez pedig megállítja a mozdulatban. A szeme azonnal felpattan, és egy hirtelen mozdulattal már a felülést is megkockáztatja. Egy sikertelen kísérlettel később már csak azt veszi észre, hogy testén jeges félelem lesz úrrá. Hirtelen nem tudja, mi lenne a következő lépés, vagy egyáltalán mi történt, mi fogja őt gúzsba. Képtelen megmozdulni, a tekintete pedig nem fókuszál egyetlen pontra sem maga előtt, akármennyire próbálkozik. A pánik kezd felkúszni a torkán.

Ránt egyet a karján, de a szorítás nem enged. Élesen szívja be a levegőt, és bárhogyan próbálkozik, nem képes nyugalmat erőltetni magára. Itthon van, a saját ágyában, a saját családjával. Mégis mi történhetett?

– Nyugodj meg, Vilmos – hall meg egy suttogó hangot maga mellől. Időbe telik, mire végre ismerőssé válik számára, és felismeri Bende reggelente karcos tónusát. Lassan maga mellé ejti a kezét, és végre észreveszi a mellkasán térdelő kis alakot. Ahogy szembetalálja magát fia angyalian ártatlan arcával, minden düh elpárolog belőle. Már csak azért tépi magát, mert kis híján bántotta Zétit. Azt soha nem bocsátaná meg magának.

– Sajnálom – motyogja, de nem mer oldalra pillantani, fél, hogy Bende vádló tekintetével találná szemben magát. Még mindig nem hisz benne teljesen, hogy megérdemli ezt a rájuk bízott kis életet, hiába Bende győzködése. Zéti valóban él és virul, mosolyog, nevet és játszik, de Vilmos tudja a legjobban, mennyire egyszerű beleringatnia magát az embernek egy álomképbe. Attól, hogy Zéti jókedvű, belevaló kissrác, az oviban haverkodik és lelkes minden iránt, idősebb korára még előjöhetnek belőle olyan lelki törések, amiket ekkor még nem feltétlenül vesznek észre.

Mi van, ha magányos kamasz lesz, aztán megkeseredett felnőtt? Mi van, ha nem tud majd közeledni a lányokhoz? Mi van, ha túlságosan behatárolják őt, és később nem lesz képes az álmainak élni? Mi van, ha kirekesztik őt a szülei miatt? És ami Vilmost a leginkább megrémiszti: mi lesz, ha évekkel később fény derül az igazságra vele kapcsolatban, és Zéti majd megveti őt? Iszonyodni fog a gondolattól is, hogy egy ilyen emberrel egy tető alatt nőtt fel, ő tanította meg biciklizni, ő olvasott neki esténként mesét.

Hiába teltek el évek, ő még mindig nem egészen hisz benne, hogy megvolt a joguk Zétit magukhoz venni. Olyan háttérrel, amivel Vilmos rendelkezik, már azért is bűntudata van, amiért szabadon jár-kel az utcán. Nem számít, ha Bende győzködi, ő is tudja, hogy a befolyásuk alatt állt, de tehetett volna ez ellen. Már sokkal hamarabb, minthogy egy kisgyerek élete képbe került volna. Vilmos borzalmas ember.

Ám Bende nem haragszik rá. Úgy hajol férje füléhez, hogy amit belesúg, még véletlenül se jusson a fiuk fülébe.

– Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem, amiért nem állítottam meg. Általában engem kelt fel, és eszembe sem jutott, hogy téged nézne ki magának. Majd én beszélek vele erről.

– Nem tilthatod meg Zétinek, hogy reggel felébresszen – rázza a fejét Vilmos.

– Tényleg nem, viszont meglepődnél, mennyire megértő tud lenni ahhoz képest, hogy alig három és fél. Szerintem te tanítottad meg erre. – Bende hangjából sugárzik a büszkeség, és Vilmos nem tudja, mit kellene éreznie ezzel kapcsolatban. Az egész életüket nem látja többnek egy kegyes hazugságnál, ami egy olyan álomba ringatta őt, amiben úgy tűnik, minden tökéletes. Ő semmit nem tett azért, hogy a dolgaik így alakuljanak.

– Én nem csináltam semmit – visszakozik Vilmos. – Minden valamire való dolgot te tanítottál meg neki.

– Néha hihetetlenül vak tudsz lenni – sóhajt fel Bende, miközben eltávolodva tőle elkezd feltápászkodni. A másik férfi már nyitná a száját, hogy utánaszóljon, de egy vékony hang félbeszakítja.

– Apu, sütni akarok neked palacsintát – jelenti ki Zéti, majd mindjárt meg is ragadja a csuklóját azzal a szándékkal, hogy a konyha felé húzza. Vilmos még nem érti pontosan, hogy mi lehet a fiú szándéka.

– Általában én sütöm a reggelit, nem? – kérdez vissza, de a fia elhatározása jól láthatóan megdönthetetlen.

– De ha majd jön a húgom, nem lesz időd palacsintát sütni – magyarázza. – Megkérdeztem az oviban a lányokat, és azt mondták, hogy az apukájuknak nincs ideje palacsintát sütni. Pedig ők is szeretik! – Zéti megtorpan, és egészen méltatlankodva ejti ki a száján a szavakat.
– De én nem akarom, hogy a húgom ne egyen palacsintát. Majd én sütök neki.

Vilmos hirtelen nem is tudja, mit kellene válaszolnia. Gondolni sem merte volna, hogy Zéti így áll majd hozzá a testvéréhez. Végig megvolt bennük a félelem, hogy mi lesz, ha nem jönnek majd ki egymással, de amióta ők ketten először találkozhattak, Zéti állandóan azt kérdezi, hogy mikor érkezik a húga. Eszébe sem jutott, hogy a kislány miatt majd ő lesz az, aki kevesebbet kap, és aki nem ehet majd palacsintát, mert a szüleinek nem lesz ideje megsütni azt. Vilmos mindig azt gondolja, hogy egy angyal érkezett hozzájuk Zéti személyében.

– Megtanítod nekem, hogyan kell, ugye? – kérdezi a fiú reménykedve, Vilmos pedig bólint; eszében sincs mást tenni. Még egyszer összeborzolja fekete tincseit, és már a hűtő elé is lép, hogy tojást vehessen elő belőle.