Polaroid

1.

2003. augusztus 20.

Egy vidéki kisvárosban minden év augusztus 20-án búcsút rendeznek. Ilyenkor a főtér megtelik emberekkel, mindent betölt a gyerekek zajongása, az édességek illata és azokhoz a rengeteg bódékban felállított játékokhoz sereglő tömegek. Vilmos soha nem értette, mire az ekkora felhajtás, miközben ezeknek az ügyességi baromságoknak minden egyes kipróbálójának tudnia kell, hogy nagyot nyerni egyenlő a lehetetlennel. Úgy rakták őket össze, hogy nyereségesek legyenek, és még véletlenül sem az ügyfél számára. Nincs értelme az egésznek, népbutítás, semmi több.

Vilmos azt sem tudná megmondani, mit keres ennek a nyilvánvalóan eszetlen embertömegnek a közepén. Két oldalról egyre nagyobb lökéseket kap az irányába, lassan már azon van, hogy a legközelebbi illető után kiált, akitől még egy bocsánatkérésre sem futja. Régen kerüli már a konfrontálódást másokkal, de tessék, a búcsú ezt hozza ki belőle. Bende pedig azt, hogy egyáltalán betegye a lábát ilyen helyekre.

– Hé, oda nézz! – löki meg a vállát hirtelen a másik férfi, ő pedig már meg sem lepődik az orruk előtt magasodó ugrálóvár láttán. Pedig hatalmas, a szivárvány minden színében pompázik, és Bende jól láthatóan izgatott lett, mikor megpillantotta. Az a helyzet, hogy Vilmos túlságosan megszokta már a párja furcsa dolgait. Talán még az ugrálóvárba is befizetné, ha elég csupán távolról figyelnie az eseményeket, és nem lenne korhatár. Sajnos, nem sajnos, mindketten jócskán meghaladják már a tizenkét éves kort.

De Bende gondolatai kivételesen másfelé kalandoznak.

– Ha egyszer örökbefogadunk egy kisgyereket, elhozzuk ide, jó? Szeretném felkísérni oda. És lefotózhatnád, amikor lecsúszik a csúszdán. Remélem, nem lökné fel a többi gyerek – gondolkodik el, a hangjából pedig őszinte aggodalom cseng ki. Túlságosan beleéli magát a témába. Vilmos tart tőle, hogy a kölykük már nevet is kapott a fejében. Bende néha nem képes megérezni, hol a határ.

– Nem tartunk ott – motyogja Vilmos az orra alatt, de a másik férfi azonnal felkapja rá a fejét.

– Tudom, hogy szerinted sosem fogunk ott tartani, de ha egy kicsit jobban –

Vilmos tisztában van vele, hogy Bende hogyan folytatná a mondatot, és úgy érzi, képtelen lenne végighallgatni. Azok után nem, hogy a párja mekkora türelemmel tekint rá, minden hibáját elfogadja. Nem érdemel ekkora kedvességet az élettől.

– Velem van a baj, Bende – szól közbe. – Én vagyok az, aki soha nem fog készenállni, és akire rábízni egy kisgyereket mindig borzalmas ötlet lesz. Nem érdemlek ilyesmit. – A hangja elcsuklik, egy pillanattal később pedig már csak azt veszi észre, hogy két kar kulcsolódik szorosan a válla köré, és Bende egy ölelésbe vonja.

Állandóan ezt csinálja. Nem mérges, nem kiabál, mégcsak nem is csalódott, amikor azt látja, hogy a párja már megint visszafelé halad. Magát ostorozza az őt ért borzalmak miatt, nem látja az élet szépségeit, csupán egy sötét burkot, amibe visszahúzódik. Talán a körülötte összegyűlt vidám tömeg hozza ezt ki belőle, talán csak rossz napja van, Bende sohasem tudhatja pontosan. Akármi is legyen a háttérben, az ő egyetlen dolga ott állni mellette, elkapni, ha zuhanni készül. Megoldást találni rá, hogy segíthessen megtartani ezt a borzasztó súlyt, akármit is követel éppen az élet.

Ezúttal egy célbalövölde bódéja felé téved a tekintete, ami mellett képtelen lenne csak úgy elsétálni. Tökéletesnek érzi a lehetőséget. Néhány gyors mozdulattal eligazgatja a szemébe hulló sötét tincseket, majd olyan udvarias mosollyal fordul Vilmos irányába, ami csak kitelik tőle.

– Úgy tudom, tehetséges vagy az efféle dolgokban. Nem lenne kedved nekem is megtanítani egy-két trükköt? – A férfi nehezen képes elrejteni, mennyire retteg Vilmos reakciójától. Nem tudja, mennyire volt jó döntés olyasmit felhoznia a közelében, mint a lövészet. Nem telt el több, mint két hét a legutóbbi munkája óta, amiből hazatérve Bende már azt hitte, mentőt kell hívnia hozzá. Vilmos lelkében olyan seb tátong, amit ő ép ésszel nem képes felfogni; ez a seb pedig minden egyes alkalommal csak egyre inkább elmélyül, valahányszor Vilmosnak szembe kell néznie ezekkel a sötét dolgokkal.

Könnyen előfordulhat, hogy Bende megjegyzése egy újabb mélypontra sodorja majd. Már majdnem visszakozni kezd, mikor Vilmos határozott léptekkel megindul a stand felé.

Mire Bende észbe kap, és végre utoléri, a másik már egy ötszázast nyújt egy nyurga srác felé. Bendének ideje sincs feleszmélni, már ott van előtte a lehetőség, hogy próbálkozzon. Tudja, hogy az egésznek csak eszmei értéke van, ugyanis Vilmosnak meg sem kottyanna megnyernie a legnagyobb plüssállatot. Bende csak arra kap lehetőséget, hogy hülyét csinálhasson magából, de ez egy cseppet sem számít, ha cserébe esélye nyílik bizonyítani Vilmosnak.

Nem az számít, hogy mi lesz a végeredmény; nem mindig annak kell meghatároznia egy tettet. És főleg nem azt, hogy a cselekvő mennyire értékes ember. Ha nem is vallja be magának, Vilmos tehetséges, mellette pedig borzasztóan erős ember. Bende csupán elbújhat mellette, hiába tiltakoznának ez ellen egyesek. Ők nem ismerik úgy Vilmost, mint ő.

– Megmondod, hogyan kéne eltalálnom a célt? Soha nem próbáltam még ilyesmit – pillant oldalra, legnagyobb meglepetésére Vilmos pedig egyszerűen csak rámosolyog.

– Itt nincsenek taktikák, minden helyen másmilyen mértékben kalibrálják el a dolgot. Nem sok esélyed van nyerni.

Bende visszavigyorog rá, ahogy feltűri az ingujját.

– Te csak nyugodtan bízz az én képességeimben – vág vissza, majd minden figyelmét a célzásra összpontosítja. Akárhogy is nézi, három lehetősége van, amit nagyon nem szeretne feleslegesen elhasználni.

Talán a szerencse áll az oldalára, talán Vilmos kisugárzása tehet róla, de végül sikerül eltalálnia a valamit. Egy tárgy tompa puffanással földet ér, ő pedig hirtelen akkora boldogságot érez szétáradni a mellkasában, hogy ugrálni tudna örömében. A srác egy alig fél tenyérnyi kulcstartót nyújt át neki, ő pedig azonnal Vilmos felé fordul.

– Mondtam, hogy menni fog – jelenti ki egy féloldalas mosollyal az arcán. – Ez a tiéd.

Vilmos egy óvatos lépést tesz felé, majd úgy veszi át Bende felé nyújtott kezéből a játékot, mintha felfoghatatlan értékű kincs lenne. Hosszú ideig csak nézi az ujjai között tartott mackót. A mancsai aprók, az oldalánál egy picit megbomlott a varrás, a feje bal oldalt pedig nyomott, de ez nem számít.

Ahogy felpillant Bendére, a férfi azonnal észreveszi, hogy Vilmos szája széle megremeg. Már kérdésre nyitná a száját, de a párja nem hagyja megszólalni.

Vilmos közelebb lép hozzá, és azonnal a vállába fúrja az arcát. Nem érdekli, ha körülötte megvetéssel pillantanak rá, ezt már volt alkalma megszokni. Csak szeretné megmutatni Bendének, mennyire hálás neki. Az összes dologért ezen a világon, hiszen mindent neki köszönhet.

– Köszönöm – leheli az inge anyagába, és abban sem biztos, hogy a másik meghallotta. A körülöttük zajongó forgatag valószínűleg elnyomta a hangját, de nem is igazán ez a fontos. Vilmos tudja, hogy Bende érti őt; valahol mélyen, a lelkével hallotta ezt a köszönömöt.