Polaroid

2.

1988. július 30.

Alig bukott alá a nap a tavasszal zöldellő fák lombjai mögött, a fal túloldaláról már kopogás hallatszik. Vili azonnal felugrik az íróasztala mögül, és odakuckózik az ágya végébe. Innen tökéletesen hallja, ha a szomszéd szobából Domi megszólítja. A helyiség falait halványan sárgára festi a gyenge olvasólámpa fénye, amiben Vili nem lát mást, csak a saját árnyékát. Miközben vár, azt képzeli, Domi árnyéka is ott van a sajátja mellett, ezzel biztosítva őt a jelenlétéről. A másik fiú mindig azt mondta, így könnyebb lesz elviselnie az egyedüllétet. Talán épp Domi is így tesz, abban reménykedve, hogy a vörös hajúnak nincs épp edzése ilyen késő délutáni órán.

– Ott vagy? – szűrődik át a reményteli kérdés, Vili arcára pedig azonnal mosoly szökik. Ezt várta, már nem is emlékszik rá, mióta. Hiányzott neki a másik fiú hangja, vele együtt pedig minden, amit ő hozott az életébe. Ő az oka, hogy néha színt lát a napjaiban, akár azután is, hogy éppencsak felért a lőtérről. Domi tudja, hogyan feledtesse el vele azt, amihez rossz emlékek fűzik.

– Itt vagyok – feleli, közben kettőt koppintva a falra, hogy Domi biztosan észrevegye. Hallja a szőke száján kiszökő megkönnyebbült sóhajt, még ha csak a képzelete játszadozik is vele. Örül neki, hogy a közelében érezheti magát, és tudja, valószínűleg Domi is hálás a lehetőségért.

– Feljössz velem a tetőre, ugye? – Vili hevesen bólogat a feltett kérdésre, de hamar rá kell jönnie, hogy a másik ezt nem láthatja.

– Számíthatsz rám – szólal meg, majd egy perccel sem vár többet, már az ajtaja előtt is terem, hogy a zárral kezdjen babrálni.

Pontosan ugyanazt teszi, mint az elmúlt hónapokban már annyiszor; amíg egy kattanó hang nem rázza fel a tevékenységéből. Sikerült, szabad lett a kijárása a folyosóra. Ezek után észrevétlenül kisurranni soha nem volt egyszerű feladat. Tudja, hogy az őrök utolsó váltása aznap nem sokkal naplemente után esedékes; minden alkalommal ezt használja ki. Sejti, hogy a szomszéd szobában Domi is éppen azt teszi, amit ő: ajtóra tapasztott füllel a távolodó léptek zajára vár. Nem lehet biztos benne, hogy az őrváltás nem történt-e már meg korábban, amíg nem figyelt oda.

Minél tovább áll tétlenül, annál türelmetlenebbé válik, és átjárja a csalódottság. Aznap érezni akarja magán Domi pillantását, és a szemével megbizonyosodni róla, hogy minden rendben van vele. Vagy legalábbis éppen annyira, mint az eddig eltelt hónapok során.

Szinte már beletörődik az újabb sikertelen esti kísérletébe, mikor neszezést hall meg a túloldalról. Valaki mocorog odakint, az pedig egyértelmű, hogy milyen céllal. A férfi talán épp kinyújtóztatja a tagjait az órákon át tartó mozdulatlansága után, hogy aztán visszatérjen a maga hálókörletébe. Valószínűleg egészen kifáradhatott az aznapi munkájában, ugyanis olyan sietősen hagyja el a helyszínt, ahogy ritkán szokta.

Vilinek végre a kezébe hullik a lehetőség, és a kintről érkező szüneteltetett figyelmet kihasználva résnyire nyitja az ajtaját. Maga mellett azonnal megpillantja felbukkanni Domi sápadt arcát, ahogy felé intve sürgető szavakat tátog. A két fiú hamar végigkémleli a folyosószakaszt, de miután egy áldott lélekkel sem találják szemben magukat, mindketten szedni kezdik a lábukat.

A tűzlétrát elérve Domi hátramarad, megvárja, amíg a vörös hajú feje búbja eltűnik a plafonhoz közelítve. Vili akármennyire is próbálta rávenni a másikat, nem sikerült meggyőznie róla, hogy ilyenkor együtt, közös megegyezésre hoznak bajt a fejükre, ha valami rosszul sül el. De bármennyire is igazságtalannak tűnhet, Domi mindig fedezi Vili hátát.

Ő hiába tudja, hogy a szőke képtelen lenne saját magát mások elé helyezni, nehezen képes megbékélni a ténnyel. Amióta csak megismerték egymást, Vili a gyengébb láncszem, akinek a lelke majdnem olyan törékeny, mint a porcelán. Hiába van ezzel tisztában, nem szívesen gondol arra, hogy védelemre szorulna. Ezen az estén legalábbis biztosan nem.

– Alacsonyan van még a hold? – kérdezi a háta mögül egy rekedtes hang. Domi mindig ezzel kezdi: megbizonyosodik róla, hogy ő biztonságban felért. Csak miután megkapja a válaszát, akkor mászik ő is Vili után.

Felérve gondosan lezárják a fémajtót, éppen csak egy gémkapcsot csúsztatva a lap mellé, hogy aztán később egyszerűen felnyithassák. Bármilyen eshetőségre gondosan felkészültek, és Vili végre biztos lehet abban, hogy elengedhetik magukat. Elterül a beton talapzaton, kiélvezve a hűvös anyag érintését a felsőjén keresztül. Kezeit mellkasára ejti, ujjaival pedig ott dobol, amíg az égbolton megjelenő csillagokat fürkészi.

– Ma este sokat lehet látni – jegyzi meg félszegen, ezzel végre megtörve a közöttük feszülő csendet.

– Tessék? – Domi zavartan pillant felé, éppencsak sikerül feleszmélnie a gondolataiból. Ő törökülésben ül, nem engedi el magát teljesen, de Vili ezt már megszokta. A nap minden percében ugrásra kész.

– A csillagok – közli vele egyszerűen a vörös. – Ma egészen tiszta az ég, szóval sokat látni belőlük. – Ahogy magyaráz, lassan Domi arcára is halvány mosoly kúszik.

– Valóban – biccent. – Több, mint a nagyvárosban, ugye?

Vili egy pillanatra nem tudja, mit felelhetne. Még mindig nehéz arra az életére gondolnia, amit végül elvettek tőle. Hiányzik neki az otthona, a családja, de úgy dönt, ezúttal nem hagyja, hogy maga alá temesse a honvágy érzése.

– Össze sem lehet hasonlítani Budapesttel – sóhajtja, és őszinte csodálattal fordul vissza a csillagos égbolt felé.

– Azt elhiszem. Gyönyörű ez az egész. Vagyis – Domi mintha nem találná a szavakat – innen gyönyörű. Itt ülve még ez a legtöbb, amink van.

Vili halkan felkuncog, ahogy válaszra nyitja a száját.

– Tehát minden a miénk, nem? Az univerzum, a világ, az összes apró csillag. Tulajdonképpen gazdagok vagyunk.

– Igen – ábrándozik el Domi. – Ilyenkor igen. A leggazdagabb emberek a Földön.