Polaroid

3.

2002. február 10.

Vilmos nem minden reggel érzi úgy, hogy érdemes felkelnie az ágyból. Csak fekszik, élvezi a puha takaró által biztosított kellemes meleget, miközben úgy érzi, nem érdemli meg. Hosszú éveken keresztül feküdt álmatlanul az éjszaka hidegében kihűlt lepedőjén, magányosan. Nem volt, aki ott szuszogott volna mellette, aki szorongassa a kezét, miközben mélyen alszik. Valaki, aki mellett biztonságban érezheti magát, még a legsötétebb éjjeleken is.

Most valahogy semmi sem hat többnek egy kellemes álomnál, amikor minden tökéletesnek tűnik. Nem akar felébredni. Talán önző, de szeretne örökké ebben a képzelt valóságban élni, nem törődni a gondolattal, hogy igazából mindig magányos lesz. Megszorítja a mellette fekvő Bende kezét, éppen csak annyira, hogy érezze a férfi bőrének melegét.

Bende mindig azt ismételgeti, hogy pontosan ez a dolguk: elérni, hogy Vilmos végre otthon érezze magát. Ő azonban legtöbbször úgy látja, ez a pillanat soha nem fog eljönni. Nincs lehetősége rá, hogy elkényelmesedjen, nem, amíg akármilyen vékony szál is a szervezethez köti.

Csak nézi a maguk között összekulcsolt ujjaikat, amíg észre nem veszi, hogy Bende nyugtalanul mocorogni kezd mellette. Akárhányszor is látta már a férfit ébredezni, nem képes hozzászokni az érzéshez. Ilyenkor tudatosul benne, hogy nincs teljesen egyedül, még ha addig a pillanatig teljesen elveszettnek is érezte magát. Ha már van, aki viszonozza a szorítását a másik kezén, azt a pillanatot semmihez sem képes hasonlítani. Még nem volt képes megszokni azt a szeretetet, ami ebben az egyetlen mozdulatban benne rejlik.

Ennél többet talán csak akkor kap, amikor elég közel merészkedik Bendéhez, hogy átölelhesse. Elég ritkák ezek az alkalmak ahhoz, hogy mindketten csodaként éljék meg őket. Vilmos talán csak ilyenkor képes megfeledkezni a boldogságát gátló gondolatokról. Nem jár azon az esze, hogy vajon mikor riad fel az álmából, és kebelezi magába ismét a sötét valóság.

Ezúttal valami hasonló ködösséget vél felfedezni a gondolatai között. Látja, hogy Bende alig képes nyitva tartani a szemeit, még nehezeket pislog, de már mosolyra húzza a száját. Mindig ez az első dolga, ha reggel észreveszi maga mellett Vilmost, mert a másik puszta jelenléte is fejlődést jelent számára. Egy újabb napot, amikor talán nem csak a túlélés fog számítani a férfinek, de képes lehet egy kicsit élni is. Ha lehetséges, hogy akár csak egyetlen percre is, de őszinte boldogságot érezzen, az bárminél többet jelentene neki.

– Jó reggelt! – suttogja, miközben mindkét kezét összekulcsolja Vilmoséval, mert már tudja, ilyenkor erre van szüksége. Így képes magát biztonságban érezni, és majdhogynem nyugodt szívvel nekivágni a napnak.

Vilmos nem szól egy szót sem, de ez az, ami nála bárminél többet jelent. Mert Vilmos már nem érez késztetést arra, hogy állandóan eleget tegyen mások elvárásainak. Nehéz hozzászoknia a kényszer hiányához, még ha ilyen apróságokról is van szó. Az illem azt diktálná, hogy kívánjon jó reggelt, de amíg nem tudja ezt őszintén, kényszeres gondolatok nélkül megtenni, addig Bende nem is szeretné ezt hallani a szájából. És ameddig Vilmos nem képes bármit is cselekedni a saját boldogsága érdekében, addig a másik férfi sem tehet egyebet, mint hogy türelmes legyen. Addig várjon, ameddig csak Vilmosnak szüksége van rá.

A ritkuló, de folyamatosan vissza-visszatérő munkái minden alkalommal vissza fogják rántani a legmélyebbre, de ez soha nem végzetes. Legalábbis Bende mindennél jobban hisz benne, hogy Vilmos egyszer képes lesz kitörni ebből a végtelen mókuskerékből. Megérdemelné a boldogságot.

– Mit szólnál hozzá, ha ma nem csinálnánk semmit? Azt hiszem, most én is szívesen töltenék egy napot csak így, az ágyban fekve, pizsamában – ajánlja Bende, majd látványosan ásít egyet, csak imitálva a fáradtságot. Valóban hosszú hete volt, de nem annyira, hogy ne élvezne akár csak egy városi sétát, így vasárnap délelőtt. De most nem ő számít, a legkevésbé sem. Csakis Vilmos, aki bár azonnal kiszúrja a másik színjátékát, ezúttal nem látja mindjárt a legrosszabbat. Csak egy kellemes, filmnézéssel eltöltött nap reményét, aminek már a gondolatától is melegség költözik a mellkasába. Bende mindezt csak érte, csak az ő érdekében teszi.

– Nem tudom, hogyan érdemeltelek ki az élettől – sóhajtja, és Bendéének dönti a homlokát. Úgy érzi, csak ők ketten léteznek a világon, és egy ismeretlen érzés. Valami, amit Vilmosnak a másik férfi segítségével kell megismernie. A szeretet.
– Jó reggelt! – mondja, és hogy ideje se lehessen visszahátrálni, Bende ajkaira lehel egy csókot. Valami olyat, amit régóta őrizett magában.