Polaroid

7.

1988. június 6.

Már hosszú hónapok teltek el azóta, hogy Apród először lőtt célra pisztollyal a kezében. Az edzőjük mindannyiuk mellé beosztott egy tapasztaltabb srácot, hogy a segítségükre legyenek, és a legtöbben éppen olyanok is voltak, ahogy a fiú képzelte.

Sokat figyelte, ahogy a többiek az újoncok minden kérdésére válaszolnak, megigazítják a fegyvert a kezükben, tanácsokat osztogatnak. A mellészegődő szőke srác, Herceg, nem volt ilyen. Amikor először találkoztak, Apród tele volt kérdésekkel, mindent meg akart ismerni odalent, a lőtéren. Herceg azonban rá sem hederített, ami rögtön ellenszenvessé tette őt a szemében.

Ám túl gyorsan vont le következtetéseket. Miután látta őt, ahogy azt a másik srácot óvta, nyugtatta, ha arra volt szüksége, Apród már máshogy nézett rá. Valószínűnek tartotta, hogy Herceg szíve és az összes gondolata foglalt volt addigra, így minden mást kizárt a környezetéből. Egy idő után Apród már egyáltalán nem haragudott rá.

Hosszú, magányosan elköltött étkezések és edzések vártak rá, de minél többet látott, annál izgalmasabbnak tartotta az egészet. Az apja gyakran járt el otthonról hobbiból vadászni, a lőfegyverek tehát sosem voltak teljesen idegen látvány számára, de az, hogy ő maga is a kezébe vehetett egyet, egészen lenyűgözte. Egy ilyennel a birtokában szinte bármire képes lenne. Az apja is mindig azt mondta, az élvezetekből kell hatalmi fölényt kovácsolni. Hát, egy pisztollyal a markában úgy érezte, bárki felett áll.

Voltak még, akik pontosan azt érezték, amit ő, és próbálták hátráltatni a kemény munkában. Elfoglalták a lőteret, vagy az ő fegyvereit, akár még a segítőjét is győzködni kezdték, hogy ne engedje őt a pálya közelébe. Herceget végtelenül egyszerű volt erről meggyőzni, és Apród próbált hinni benne, hogy ezt ilyenkor nem csupa önzésből teszi. El akarta hitetni magával, hogy van, aki törődik vele. Éppen úgy, mint azzal a vörös hajú fiúval, akinek bár a nevére sem emlékezett, mégis elképesztően irigyelte. Sokszor volt dühös a társaira.

Viszont akadt valaki, aki jót akart Apródnak. Izgága srác volt, örökké széles vigyorral az arcán, és lehetetlen kedvességgel a hangjában. Zerge melléült az ebédlőben, szabadidejében a pisztollyal való helyes célzást tanította neki, amikor pedig épp elfoglalt volt, akkor is akadt ideje rá, hogy biztatóan rámosolyogjon. Talán nem teljesen Herceg hibája, de minden hasznos trükköt a másik sráctól tanult el. A hetek során együtt követték végig a szőke hullámzó kedvét is, ami nyilvánvalóan a vörössel való kapcsolatától függött. Apród idő közben a srác nevét is elcsípte, Zerge Hajnalnak szólította őt.

Akadtak napok, amikor Herceg és Hajnal még csak egymás szemébe sem néztek, kerülték a másikat a lőtéren. Apród szerint ezek voltak a legrosszabbak. Máskor azonban távolról vigyorogtak egymásra, apró reményt és boldogságot csempészve az edzésekbe. Ilyenkor Apródnak is jól esett feléjük fordulnia.

Mostanra valami egészen más lett. Apród épp egy bábu koponyáját kapja szét egy sorozatlövővel, mikor valaki megkocogtatja a vállát. A fejét oldalra kapva Zergét pillantja meg, aki azonnal csendre is inti; valószínűleg nem lenne szabad magára hagynia a rábízott fiút. Apródnak fogalma sincs, miért osonhatott ide hozzá, miközben ennyien vannak körülöttük. Itt minden kockázatot jelent.

– Figyu, megtudtam valamit – veszi suttogóra a hangját. Apród várakozóan biccent egyet az irányába. Már nagyon érdekli, hogy mi történhetett, és sejti, mivel áll kapcsolatban. Zerge a szeme sarkából folyamatosan Hajnalt fürkészi, és nem csak azért, mert ő a felelős az épségéért. Valami más is megbújik a tekintetében.
– Rövid leszek. – Zerge vesz egy mély levegőt, mielőtt eszeveszett hadarásba kezdene. – Hajnal néhány hete megcsókolt valakit. Vagyis már több, mint egy hónappal ezelőtt. És most nagyon boldog, de egyben vissza is fogja magát, minden téren. És szeretne jó lövész lenni.

Apród nem tudja hová tenni az utolsó mondatot. Fogalma sincs, hogy figyelmen kívül kellene-e hagynia. Jelentéktelen ténynek tűnik egy nagyobb horderejű esemény mögött.

– Kit érdekel, hogy mi akar lenni? – kérdezi végül Apród idegesen. – Csak annyit árulj el, hogy Herceg volt az, igaz?

Zerge csak a szemét forgatja.

– Hajnal ezzel próbálta terelni a témát, muszáj volt letesztelnem, hogy ő ennyire naiv, vagy én gondoltam egyből egyebekre. Most megnyugodtam. – Visszafogottan felnevet. – És persze, hogy Herceg volt. Ki más lenne? Szerinted Aranyhaj itt lakik az emeleten, vagy micsoda? Mert ez szerintem elég valószerűtlennek hangzik – vonja össze a szemöldökét.

– Nekem az is épp elég valószerűtlennek hangzik, hogy sikerült lépniük – szúrja közbe Apród.

– Nem is! – vágja rá Zerge. – Ha én nem beszélek a lüke fejével, szerintem még ma is abban a hitben ölelgetné őt álmában meg fogná meg a kezét csillagnézés közben, mintha ez haverok között teljesen normális lenne.

Apród elismerően bólint egyet, és már meg sem lepődik a tényen, hogy barátja a fiúk teljes magánéletével tisztában van. Elképesztő beszélőkéje van a srácnak, néhány perc alatt úgy megered az ember nyelve a társaságában, hogy észre sem veszi, miket oszt meg vele. Apród nem győzi ismételgetni, hogy Zerge egy veszélyes zseni. Okos, de néha őt is sikerül kijátszania, olyankor pedig szívesen belérúgna egyet. De nem teheti, mert azért mégiscsak egy zseni.

– Nem is vártam volna tőled mást – sóhajtja végül. Ám nem kell sok, hogy egy halvány mosoly szökjön az arcára, és eltöltse az izgatottság, hogy mindent megtudjon. – És hogy csináltad?

– Oké, bevallom, nem teljesen az én érdemem. – Zerge a másik fiú szemébe néz, és kacsint egyet. Valahol a tekintete csillogása mögött egy kevés elismerés bújik meg. – A te módszereddel próbálkoztam.

Apród lélegzete elakad, és melegség tölti el a mellkasát, bár nem tudja felismerni a hozzá köthető érzést. Büszkeség talán? Zerge sokkal tapasztaltabb nála, mégis hallgatott rá, és ráadásul a tanácsa be is vált? Nem képes szavakba önteni, mennyire hálás ezért a barátjának. Megbízott benne, majd tett róla, hogy bebizonyítsa, meg is érdemelte ezt.

– Ez csak puszta fizika – motyogja végül Apród. – Ha távolról összeütköztetsz két erős mágnest, azok, amíg el nem érik egymást, bármit elpusztítanak maguk között. Legfőképp az idióta kételyeket.

Zerge megveregeti a vállát, mielőtt visszatérne a dolgához.

– Bölcs vagy – jelenti ki, már egy kissé eltávolodva tőle. Apród csak figyeli, ahogy Zerge újabb és újabb lépést tesz meg hátrafelé, lassan átérve a velük szomszédos fiú területére.
– Sokra vihetnéd még, Ádi.

Apród fejében kiáltásként visszhangzik ez az egyetlen mondat. Fel kell dolgoznia, hogy Zerge az ő nevét ejtette ki a száján. Hogy bárki is így szólította azok után, hogy új életet kezdett ezek a falak között. Senki nem hívja ezen a néven, egyáltalán nincsenek is tisztában a létezésével. Zerge mégis tudja valahonnan, neki pedig furcsa érzése támad ettől a ténytől. Ádi. Annyira idegenül, de mégis ismerősen hangzik számára.