Polaroid

9.

2002. november 10.

Bende némán ül az étkezőasztalnál, és nem csinál mást, mint néhány percenként arrébb tolja a rántotthúst a tányérján. Egyáltalán nincs étvágya, hiába nem látott még aznap ételt. A gyomra görcsbe rándul, valahányszor arra gondol, hogy nem lehet ott Vilmos mellett. Alig pár hete ismerte meg a férfit, mégis úgy érzi, le kellett volna mondania a vasárnapi ebédet, csakis miatta. A szüleivel rengeteg alkalma lehet még találkozni, de Vilmossal? Nem biztos benne, hogy könnyen tűri a magányt.

Amikor először látta őt, egy összetört lélekkel találta szemben magát, és nem szívesen gondol rá, de addigra akármelyik percben végleg megtörhetett volna. Valami olyat bízott rá a sors, amit szinte teljesen lehetetlen megóvni, és méginkább az segíteni rajta. Minden áldott napon ott volt mellette, meghallgatta őt; a saját történetét is elmesélte. Elkezdték megismerni egymást, lassan kölcsönösen tisztában lettek egymás minden veszteségével. Bende néha már azt érezte, a másik férfi már nem csak azért ült le mellé, hogy mindent kiadjon magából. A könyvtár a biztonságot, az állandóságot jelenti számukra, Bende pedig megszakította ezt.

Elutazott a városból, éppen azután, hogy Vilmost hajnalban szólította a kötelessége. Fogalma sincs, milyen állapotban lesz, mire ismét találkoznak – nem is igazán akar ebbe belegondolni. Próbálja győzködni magát, hogy Vilmos erős, hogy egészen eddig is megvolt nélküle, nem tarthatja magát olyan nagyra, hogy rajta múlna egy másik ember élete… Azonban Bende sötét gondolatain ez mit sem segít.

– Nem ízlik a hús, Bendi? – rántja ki a gondolataiból egy lágy hang, és azonnal tudja, hogy az anyja aggódik érte. Szeretné megnyugtatni őt, elmondani, hogy istenien főz, és borzasztó hálás azért, mert itt lehet, hogy velük ebédeljen. Szeretné ezt mondani, de nem lenne képes teljesen őszinte lenni. Ő most valaki más miatt aggódik, akit bár egy hónapja sem ismer, és talán kicsit rosszul is érzi magát miatta, de akkor és ott fontosabb neki, mint a családja. Vilmossal akármi történhet ezekben az órákban, amíg az ő szülei csak csendben keresztrejtvényt fejtegetnének, miközben a híreket hallgatják, vagy kimennének a kertbe dolgozni. Biztos benne, hogy Vilmos ezek közül nem teszi egyiket sem, nem nyugtatnák meg.

– Nem vagyok éhes – szólal meg félszegen, ezután pedig már biztos lehet benne, hogy az anyja tudja, hogy van valami baj. Gyorsan igyekszik kitalálni valami kifogást a sürgős félrevonulására. – Viszont van egy munkám, amit elvileg ma le kellene adnom a megrendelőnek, de nem vagyok megelégedve vele, és ez nagyon zavar. Esetleg lehetne, hogy hagytok nekem egy fél órát, hogy kicsit alakítsak rajta? Ígérem, igyekszem majd, és utána beszélhetünk, csak ez most nagyon fontos lenne.

Mindennél jobban reméli, hogy sikerült hihetőnek tűnnie. Egyáltalán nincs hangulata egy kiadós faggatózáshoz, akár megértenék őt végül, akár nem. A gyomra görcsben áll, és nem lenne ereje ezt velük megbeszélni.

A szülei vagy hisznek neki, vagy végül egy kis megfontolás után ráhagyják a dolgot, mert könnyen útjára engedik Bendét. Ő amilyen gyorsan csak tud, bevackolja magát a nappaliba, és az ölébe veszi a laptopját. Bízik benne, hogy Vilmos is gépközelben van, vagy talán éppen Bendére vár, hogy beszélhessenek.

A férfi megkönnyebbülten felsóhajt, amikor Vilmos szinte azonnal válaszol az üzeneteire.

Bendegúz: Szia!
Bendegúz: Tudom, hogy eddig nem sokszor beszéltünk így, és sajnálom, hogy nem tudunk személyesen találkozni, de szerettem volna így is tartani veled a kapcsolatot. Hogy vagy? Nyugodtan mesélj is, ha úgy érzed, szükséged van rá.

Vilmos: Szia! Nem kell bocsánatot kérned. Te mindig itt vagy mellettem, és ezért nagyon hálás lehetek. A mai is csak olyan nap volt, mint bármelyik eddigi, nem kell miattam aggódnod. Nem akarlak terhelni, amikor épp a szüleiddel kellene ebédelned.

Bende torkába lassan gombócot növeszt egy rossz érzés Vilmos üzenete láttán. Persze megnyugszik, amiért tudja, hogy épségben van, de továbbra sem tetszik neki, amit ilyenkor magával tesz. Ő is megérdemli, hogy foglalkozzanak vele, amikor rászorul, hiszen neki is van lelke, és neki sem ép.

Bendegúz: Nekik semmi bajuk nem lesz, amíg én itt vagyok.

Tudja, hogy hiába mondja, Vilmos nem fogja ugyanígy gondolni, de abban a pillanatban nem is érdekli igazán. Ki akarja ugratni a nyulat a bokorból, mert tudja, ha Vilmos mesélne, neki is könnyebb lenne, és Bende is egyszerűbben megérthetné őt. Nem biztos, hogy készenáll azokra a dolgokra, amiket így hallhat, de úgy gondolja, ha a másik ki van téve ezeknek és így is túlél, hát neki is képesnek kell lennie rá.

Vilmos: Nekik kellene az első számú prioritást élvezniük az életedben. Engem nem is ismersz.

Bendegúz: Talán nem ismerlek annyira, mint szeretnélek, de bizonyos dolgokat már nagyon jól tudok rólad. És szeretném, ha mesélnél.

Bendének fogalma sincs, meddig kell majd győzködnie a másik férfit, de abban biztos, hogy nem fogja feladni. Maga elé húzza a kanapé egyik párnáját, és két kézzel kezdi gyömöszölni idegességében, miközben Vilmos válaszára vár.

Vilmos: Én is szeretnélek téged megismerni.

Bende egy pillanatra fellélegzik, de tudja, még csak most jön a lényeg, az a bizonyos „de”, ami mindig megbújik Vilmos mondandójában.

Vilmos: Viszont meg kell értened, hogy nem akarok mesélni. Így is sokat tudsz, többet, mint eleget, és tudom, mennyire nehéz befogadni az ilyesmit. Köszönöm, hogy itt vagy, de ennél többet sajnos nem tudok adni.

Bendegúz: Könnyebb lenne neked így?
Bendegúz: Hogy magadban tartod. Nem megterhelő?

A férfi sejti, hogy milyen választ fog kapni, azonban abban nem biztos, hogy az igazság fog-e benne állni. Vilmos gondolatain borzasztó nehéz kiigazodni, és főleg felismerni a szavai őszinteségét. Bende mélyen a hajába túr zaklatottságában, de ez sem segít levezetni a feszültségét.

Vilmos: Tudom, hogy nehezen érted meg, de nekem sokkal nehezebb beszélnem, mint csöndben maradnom. Én így működöm. De nem fogod erőltetni, ugye?

Bende tudja, hogy jelent valamit, ha a másik már ennyire konkrétan kéri meg valamire, és fáj ezt látnia.

Bendegúz: Persze, hogy nem tennék ilyet, miattam nem kell aggódnod.

Vilmos: Köszönöm.

Bende úgy érzi, a másik már lezártnak tekinti a beszélgetést, de ő közel sem érez megkönnyebbültséget. Biztos választ akar hallani Vilmostól, hogy nyugodt szívvel térhessen vissza a családjához, és ugyanígy léphessen be másnap a könyvtár ajtaján.

Bendegúz: De rendben leszel, ugye? Holnap találkozunk, ahogy szoktunk.

Vilmos: Ne rám gondolj, jobb dolgod is van annál, nem éri meg. Én pontosan olyan jól vagyok, mint mindig, te pedig élvezd ki a délutánt! Holnap várlak.

Végre kellemes érzés árad szét Bende mellkasában. Vilmos begépelt szavait egyfajta ígéretként kezeli, hogy lesz még dolguk egymással. És ha rajta múlik, ez még nagyon sokáig így is marad.