Polaroid

6.

1985. november 10.

Csak néhány időszakosan ismétlődő dobbantás töri meg a mély csendet. Ez is csupán tompa zajnak hat, nem éppen, mint amit az ember egy háromévestől várna. Néhány perccel korábban még minden erejét beleadva tiltakozott a délutáni program ellen, mostanra azonban mindez egyszerű duzzogássá csillapult. Egy szót sem szól, miközben az íróasztalnál ülő Vilit figyeli, aki épp nagyon mélyen elfoglalja magát valamivel. A keze gyorsan jár egy papír felett, ujjai közt tollat szorongat.

Ambrus elképzelni sem tudja, hogy mit írhat ilyen bőszen a testvére, de ha szeretne, sem tudna beleolvasni. Miután pedig úgy tűnt, a másik fiú rá sem hederít, a kiabálással is végleg felhagyott. A lába ugyan továbbra is hangosan dobog a padló linóleumán, de ez már inkább afféle kellemes háttérzajnak hat. Lassan teljesen beletörődik a sorsába, és meg sem kíséreli magára vonni a bátyja figyelmét. Ő úgy határozott, hogy ezúttal nem enged Ambrusnak, így hát a kisebb fiú tehetetlenné vált. Csak állhat ott, néhány lépéssel Vili mögött, hangoskodhat vagy csendben is maradhat, nem számít.

A toll hegye alig hallhatóan serceg a lapon, amire Vili csak akkor figyel fel, miután az öccse felől nem hall már egyetlen mukkanást sem. Örül, hogy nyugodtan folytathatja a munkát, miközben arról is meg van győződve, hogy Ambrus a közelben van. Amilyen makacs, órákig is elvárakozna ott állva, amíg Vili el nem fogadja, hogy itthon akar maradni. Márpedig nem hagyhatja egyedül, amikor muszáj elvinnie a beadandót egy osztálytársának. Ha nem igyekszik, a srác köpni fog, és már megint egy verekedéses ügy közepén fogja találni magát. Nincs szüksége ilyesmire.

Már így is elég csalódást okoz a nagybátyjának, nem hiányozna neki, hogy az iskolába is behívják egy balhé miatt. Ezt Vili dolga elrendezni, és ha csak a dualizmus kori Magyarországon kell átrágnia magát hozzá, az nem is nagy ár. A legnagyobb kihívás számára, hogy a nagybátyja távollétében sikerüljön kijutnia a házból – ezt pedig nem teheti meg Ambrus nélkül. Inkább engedné, hogy péppé verjék, mintsemhogy egyedül hagyja a kisöccsét. Habár próbálja nem mindig kimutatni, mindennél fontosabb neki a testvérei biztonsága. Ez a ház egy háromévesre hagyva egyáltalán nem az.

Egy utolsó pontot kanyarít egy mondat végére, majd nem is vár tovább, felpattan a helyéről. Ahogy kirohan a szobából, Ambrus nyomban követi is, átgázolva a tágas helyiségen, amin négyen osztoznak. Ennek megfelelően négy gyerek holmijai is vannak a padlón szétszórva, éppen úgy, hogy a kapkodó Ambrus lába megakadhasson egy táska pántjában.

Vili ekkorra már a küszöbről hátrafordulva várja be az öccsét, de mikor meglátja a fiú előtt heverő tárgyakat, már ugrik is. Nem szabadott volna ilyen meggondolatlanul hátrahagynia őt. Éppencsak sikerül megragadnia a karját, mielőtt orra vágódna. Azt képtelen lett volna megbocsátani magának, és így sem sokkal nyugodtabb. Neki kell gondoskodnia róla, miközben még a szobából sem képes kijuttatni őt anélkül, hogy ne érné baleset. A nagybátyjának nem szabadott volna így megbíznia benne, nem érdemelte ki. Ahogy azt sem, hogy Ambrus ne nézzen rá villámló tekintettel.

Az arca egészen kipirosodik, pihe vörös tincsei is szanaszét állnak; pont úgy szikrázik körülötte a levegő a dühtől, ahogy arra csak egy kisgyerek képes. Vili tudja, hogy eddig tartott a jótékony csend.

– Nem mehetsz el nélkülem – jelenti ki Ambrus, bár kissé pösze még, a szavai komolynak hatnak. – Én olvasni akarok.

– Sajnálom – sóhajtja Vili, már sejtve, hogy ez nem ígérkezik egyszerű menetnek. – Nincs most időm olvasni neked, el kell mennünk az Istihez. Te is jöhetsz.

Próbálja úgy megközelíteni a dolgot, mintha Ambrus számára kiváltság lenne, ha vele tarthat. Jól láthatóan nem válik be az ötlete, mert a kisfiú azonnal felcsattan.

– De én nem akarok! – Hogy méginkább hangsúlyozza a szavait, dobbant egyet a lábával, és erősen grimaszol. Vilinek muszáj más megoldást találnia, méghozzá gyorsan, ugyanis ha nem igyekeznek, a nagybátyjuk még hazaér a munkából. Akkor aztán Vilinek befellegeztek.

– Hát pedig nem ülhetünk egész nap itthon – közli egy széles, de gyanús vigyorra húzva a száját. Ambrus tudja, hogy mit szeretne tenni, már rohanna is az ellenkező irányba, de a bátyja gyorsabb. Elkapja a hóna alatt, és egy lendületes mozdulattal felkapja őt a vállára. Ambrus először próbál kapálózni, akaratoskodik, de hamar megunja, mikor észreveszi, hogy Vili már az előszobáig jutott vele.

Cipőt és kabátot varázsolni magukra kész tornamutatvány, de Vili büszke magára, amikor kilépnek az utcára, és egyikük öltözete sem hiányos. Odakint csipős hideg és szél fogadja őket, ami miatt Ambrus azonnal nyafogni is kezd. A másik fiú gyorsan dönt, erősen megragadja Ambrust, nem törődve a kezében összegyűrődő papírral sem, és futni kezd. Azért, hogy minél hamarabb kimelegedjenek, és az öccsével is elfeledtethesse az ellenvetéseit.

A zebrán csak a csíkokra lépve szalad át, épp, ahogy Ambrussal szokták, és érzi, hogy a fiúnál itt törik meg az ég. Az ugrándozás közepette hangosan felkacag, és lelkesen belecsimpaszkodik Vili hajába. Ő már nem is szól ezért az apróságért, csak élvezi hallani az örömet a testvére hangjában.