Keserédes Álmok

3.fejezet

-         Nem vagy egy kicsit szűklátó körű? – kérdeztem egy kis felháborodással a hangomban.

-         Nem vagyok az. Ezek vadállatok, pusztítanak. – csattant fel Keith, idegesen.

-         Ők is emberek, a legtöbbjük nem tehet róla, hogy az ami. – feleltem most már én is idegesen.

-         Emberek? Mondd, te talán minden teliholdkor bundát növesztesz és alakot váltasz?  

-         Nem, de ez más….

-         Igen, Kate. Ez más, ők mások. A szemem előtt gyilkoltak le egy egész családot. Végig néztem, ahogy ezek a démonok darabokra cincálják azokat az embereket akik fontosak voltak számomra. Akiket szerettem. S talán igazad van nem mindegyikük ilyen, de mond csak akkor meg nekem Kate, mi a különbség köztük és a vámpírok között?

-         A vámpírok halottak. Nem élnek, nem éreznek, csak is a gyilkolási és a vér utáni vágy hajtja őket. És engem még csak nem is a bosszú vezérel, Keith. Végzést kapok, egy parancsot, hogy ezt és ezt intézzem el. Védem az embereket.

-         Ezzel hitegeted magad? – kérdezte Keith halkan, egy gúnyos mosollyal a száján.

-         Hogy érted ezt? – néztem rá, de rettegtem attól mit fog felelni. Felállt a kanapéról, és fölém magasodott.

-         Akármennyire sem igazán ver a szívük, ők is itt van köztünk, jogokkal. Azt hiszed, véded az embereket? Nos, valahol ez így is van, de hadd kérdezzem meg, hányat is öltél már meg belőlük? 15öt, 18at? Vagy már nem is számolod? Mi sem vagyunk nagyon mások. Ők szükségletből ölnek mi pedig parancsra. És az alakváltók sem mások. – majd elővett a tárcájából egy képet, és elém dobta. Két nő mosolygott rajta, pontosabban egy nő és egy kislány. A nő gyönyörű arca piros pozsgás volt, haja barna csigákban omlott a vállára és keretezte be boldogságtól sugárzó arcát. Egy alig 3 éves forma kislány nevetett mellette, ahogy jobban megnéztem a képet, láttam, hogy egy darab hiányzik belőle. Kérdőn néztem Keithre, aki a másik darabot is elém rakta. Egy fiú volt rajta, és megértettem. A kislány kísértetiesen hasonlított a nőre, a fiú pedig mintha Keith második kiadása lett volna, azzal a különbséggel, hogy a fiú szemei zölden ragyogtak, mintha egy macska nézett volna rám vissza. Felnéztem Keithre, akinek arcán körvér cseppekben patakoztak a könnyek.  

-         Egyik nap – kezdte megbicsakló hangon – arra értem haza, hogy rendőrautók állnak a házam előtt. Amikor közelebb értem megláttam az ablakon a véres kéznyomokat. Azonnal beakartam menni, semmi sem akadályozhatott meg. Átléptem a kordont és berontottam. De bár ne tettem volna.  – szünetet tartott és lerogyott a kanapéra, én pedig óvatosan mellé ültem és a hátára raktam a kezem. A fejét fogta, mikor újra beszélni kezdett.

-         A nappali, a konyha, minden. Minden vérben úszott. És a saját tulajdon fiam ott ült, bent a szoba közepén egy ketrecbe zárva. Alakot váltott. Vérleopárd volt. Ott ült és bámult rám a macska szemeivel, miközben a pofájáról vér csorgott. Az anyja és a húga vére. -  Keith hangja remegett.

-         Mi lett a fiaddal? – kérdeztem tőle miközben még mindig a hátán volt a kezem és nyugtatni próbáltam.

-         Fogalmam sincs. Elvitték és én nem kerestem soha többet. De ha jól tudom, egy horda befogadta. – mondta halkan, de a mondat végét már inkább köpte haragjában.

-         Ők jönnek ide? – kérdeztem, félve a válaszától.

-         Nem tudom. – mondta csendesen, majd felnézett rám. Már nem voltak arcán könnyek, megint az a nyugodt, kellemes ember nézett rám vissza.