Keserédes Álmok

7. fejezet

-         Hogy érted, hogy a múltúnk? – kérdeztem tőle zavartan és éreztem, hogy a pánik kezdi szorongatni a torkom. Annak ellenére mennyire tágas házban élek, most mégis mindent szűknek éreztem.  

-         Először én sem értettem mi az, ami ennyire hozzád vonz, végtére is egy vámpír vadász vagy, szóval nem teljesen normális, hogy vágyom a társaságodra.

-         És most már érted? – kérdeztem halkan és lassan, mert nem bíztam a hangomban. A pánik egyre erősödött rajtam.

-         A könyvet én vittem el ma hozzád. Tudni akartam, hogy mi ez az erős kötődés köztünk, és igazam volt. Nem egy egyszerű vonzalomról van szó. Mi már előző életeinkben is egymásra találtunk, a sorsunk meg van írva. Mindig is megvolt, és te most feltártad előttünk a múltunk.

-         Én? – kérdeztem gyengén és éreztem, hogy a levegő kezd elfogyni a szobából.

-         Te. Különleges vagy Kate, jobban, mint hinnéd. – nem bírtam tovább, felpattantam a kanapéról és szinte kifutottam a teraszra. Ahogy a finom hűs levegő megcsapta az arcom és elárasztotta a tüdőm, máris jobban éreztem magam. Lépteket hallottam, majd éreztem, ahogy mellém áll egy alak. Óvatosan megérintette a kézfejem és a bőröm megint olyan furcsán reagált rá.

-         Látod? A tested is tudja, hogy mi egymásnak lettünk teremtve. – súgta halkan. Kinyitottam a szemeim és óvatosan ránéztem. Szalma szőke haját a szél kegyetlenül tépázta. Az esti fényben arca sápadtan ragyogott és szemei nyugodtságot árasztottak. Ez lenne a sorsom? Egy fél vámpír fél vérfarkas?

-         Miért hittél benne, hogy a könyv megmutatja a magyarázatot? – kérdeztem tőle fáradtan. A pánik már messze járt tőlem, már csak a hatalmas értetlenség maradt utána.

-         Nem a könyvben hittem.

-         Hát miben?

-         Benned. – mondta, és bársonyosan puha hangja selyemként simogatta a bőröm. Tényleg ilyen a hangja, vagy csak vámpír bűbáj? Majd megkérdezem.

-         Honnan tudtad, hogy más vagyok?  És egyáltalán, mi vagyok?

-         Erre magadnak kell megtudnod a választ. Már csak azért is mert még én sem egészen tudom. Abban biztos vagyok, hogy nagy a hatalmad és az energiák cikáznnak körülötted.  – olyan furcsán éreztem magam. Itt álltam vele a teraszomon és olyan volt, mintha ezer éve ismerném, pedig csak most találkoztam vele pár napja. Szabad ilyet érezni? És amúgy is, mit is érzek? Mintha otthonra leltem volna benne. Normális ez, meg úgy egyébként is, volt valaha valami normális az életemben? Talán, régen, még mielőtt a parák előjöttek.

-         És mi van, ha én nem akarom ezt? – kérdeztem és elhúztam tőle a kezeimet. A kellemes érzés azonnal megszűnt és a bizonytalanság vette át helyét.

-         Mit? – nézett rám és szemeiben félelem bontakozott ki, bár semmi jelét nem mutatta annak, hogy zaklatott.

-         Ezt. Ezt az egészet. Téged és a varázs cuccot. Én nem szólhatok bele a saját életembe? A sorsomba?  - éreztem, hogy most, hogy így kimondtam a rettegés és a pánik új erővel csapott le rám. Jamie arca értetlenséget sugárzott. Nyílván nem minden nap vágják a fejéhez, hogy nem, kell. Könnyű ilyen helyesnek lenni.

-         És amúgy is, mi lesz ezek után? Összeházasodunk vagy mi? Miért kéne mindennek ugyan úgy történnie, mint a múltban? – nem mondott semmit csak nézett rám. Biztos azt várta, hogy kitomboljam magam. Mintha ezt csak úgy egyszerűen ki lehetne tombolni.