Keserédes Álmok

18.fejezet

-         Mind annak ellenére, hogy ilyen könnyen megadta magát Vadász- nézett rám lesajnálóan - most nem maga miatt vagyok itt. Hanem miatta. – intett a fejével Cameron felé, vagy az ál Cameron felé, franc tudja. Ez a nap csupa meglepetés, és mielőtt lejjebb eshetett volna az állam Cameron neki ugrott a kék szemű egyik emberének. A kezem emberfeletti gyorsasággal lendült célirányban, ami jelen esetben Cameron volt, tiszta deja vu. Keith ugrásra készen tartotta a késeit.

-         Ne Kate! Élve kell nekünk. – kiáltott fel a kék szemű, én pedig ott álltam tehetetlenül a szoba közepén, és figyeltem, ahogy a macsó kutyusok leterítik egymást, sőt nem csak a kutyusok, mert Keith is ott fetrengett a harc közepében. Mikor már az összes farkas egymást tépte, úgy döntöttem, hogy kezembe veszem a dolgok irányítását, és habozás nélkül a plafonba lőttem. Mindenki egy emberként fordult felém vicsorítva. Szép látvány.

-         Hogy lehet az, hogy négy farkas és egy ember is próbálja leteríteni ezt a 17 éves fiút, de mindegyikük olyan töketlen, hogy nem sikerül nekik? – kérdeztem, miközben láttam, hogy Cameron újra támadásba akar lendülni, ennyi kellet, és egy golyót eresztettem a lábába, ő pedig ordítva zuhant a földre.

-         Nem ezüst, semmi pánik, pár óra és rendbe jön a lába. Aiden...

-         Nahát, emlékszik a nevemre? – kérdezte a kékszemű enyhe vidámsággal a hangjában.

-         Igen. Hova viszik a fiút?

-         Járt már ott.

-         Értem. Esetleg értesítene, ha visszaváltozna emberi alakjába?

-         Hogyne Kate, önnek bármit. – felelte negédes hangon.

-         De akkor, valami elérhetőséget adnia kéne... - a kezébe nyomtam a számom, és gyorsan elakartam tűnni, mert az arcára kaján vigyor ült ki.

-         Nem hittem, hogy már a második találkozásunkkor megszerzem a számát, Vadász. – nevetett fel.

-         Ne feszegesse a határt Aiden. – feleltem hidegen, majd kitrappoltam a házból Keithszel a nyomomban.

-         Honnan tudta a fiú, hogy jövünk? – kérdezte Keith elgondolkodva.

-         Jó kérdés.

-         Szerinted Aiden minek akarja őt?

-         Ez pedig még jobb. – feleltem csípősen. Halmozódott bennem a feszültség már egy ideje de ha még egy ilyen kérdést feltesz nekem akkor garantáltan robbanok. Beültünk a kocsiba és elindultunk az antikvitás felé.

-         És..

-         KEITH – ordítottam rá. Arcán döbbenet ült, és talán egy kicsit meg is bántottam. Nem lesz ez így jó, elszámoltam magamban tízig aztán vettem egy mély levegőt.

-           Fogalmam sincs, érted? Nem tudok választ adni neked, most még biztosan nem. – higgadtam le egy cseppet. Nem mondott semmit csak bámulta az utat.

Az antikvitásban üldögéltem és bár biztos voltam benne, hogy vasárnap egy vevőm sem lesz, jól esett itt ülni. Színlelni a normális életet, hibridek, vérfarkasok és gyilkosságok nélkül. Olyan jó is néha elmenekülni a gondok elől, tudom, hogy nem megoldás, de azért jól esik. Nagyon. Az egész délutánt azzal töltöttem, hogy az üzletet rendezgettem, befejeztem a letárt stb. Nagyjából este kilenc lehetett, amikor elakartam indulni és rádöbbentem, hogy nincs kocsim, mert Keith volt a fuvarom. Nagyon nem jön be a gondolat, hogy hazáig gyalogoljak, de nincs más választásom. Ahogy kiléptem az ajtón, neki estem egy vörös hurrikánnak, és mindketten a földön landoltunk. 

-         Mi a franc... James? – lepődtem meg teljesen.

-         Kate! – csillant fel a szeme és nagy mosolyra húzta a száját.

-         Reménykedtem, hogy itt leszel. – mondta vidáman, majd segített feltápászkodni a földről.

-         Kerestél?- kérdeztem meglepetten.

-         Igen, nagyon rég beszéltünk... - nézett le a cipőjére, és nem fejezte be a mondatot.

-         Hát megtaláltál – nevettem rá őszintén boldogan, mert tényleg hiányzott nekem.

-         Hol a kocsid? – nézett rám furán.

-         Otthon. –feleltem kevésbé örömmel.

-         Idáig legyalogoltál az erdőből?

-         Nem, volt egy fuvarom.

-         Hogy mész haza?- kérdezte aggodalmasan.

-         Lábakon. – mondtam keserűen.

-         Én elvihetlek ha gondolod. – ajánlotta fel félénken.

-         Megköszönném. – mosolyogtam rá, és feltűnt, hogy mennyire édes azokkal a hatalmas halvány zöld szemeivel. Beültünk a kocsiba, ő pedig készségesen elvitt engem a házamhoz. Amikor felkanyarodtunk a bejáróra Jamie ült az ajtóm előtt, és ahogy meglátta, hogy James hozott haza szemei csak úgy villámlottak. Mikor kiszálltunk a kocsiból hatalmas energia hullámok árasztottak el minket. A bőrömön cikázott a mágia a levegőben, és éreztem, hogy James is megküldi a maga alakváltó energiáit Jamie felé.

-         Na, mi van kis öcsém, csak nem taxisofőrnek álltál? – kérdezte és a hangjából csak úgy csöpögött a gúny.

-         Húzz haza Jamie, senki nem akar itt látni. - felelte erre James, én meg csak álltam ott, mint egy birka, és leesett állal hallgattam, hogy ezek mit össze nem hordanak itt. Még meg sem emésztettem James reakcióját Jamie gúnyolódására, mikor egy elmosódott csíkot láttam, és egy hatalmas puffanást halottam. A következő pillanatban, James a földön a feküdt, Jamie pedig a torkánál fogva tartotta.

-         Elég legyen! – visítottam bele a sűrű éjszakába, és a hangom visszhangot vert a hegyek között. Csakhogy a hangom mellé társult kíséret is. Farkasok vonyítottak.  Mindhárman egyszerre néztünk fel, és az ő arcukon is a saját ijedtségemet véltem felfedezni. Ezek nem egyszerű farkasok. Alakváltók.