Keserédes Álmok

9.fejezet

 Savannaht 1 órája hagytuk el, és még mindig fogalmam sem volt hova megyünk. Jamie csak kiharcolta, hogy minimálisan hallgathasson, ha zenét nem is legalább híreket. Szerinte az a csend, ami körülöttem van, szinte már kínzó. Ha ő mondja, én csak nem kedvelem a felesleges fecsegést, nem látom értelmét. Néha oldalról rápillantottam, és megkellet állapítanom, hogy annak ellenére, már nem igazán tartozik az élők sorába, kifejezetten szemrevaló. A Hold és a lámpák fénye gyéren világítják meg sápadt arcát. Kék szemei csak úgy villognak, és finom, éles vonásai hol lágyan, hol markánsabban villannak fel, a világítástól függően. Azt hiszem csodaszép volt, ha szabad ilyet mondani egy férfira. Egy élesen vett kanyar kizökkentet a bámulásból és a halálfélelem kúszott fel a torkomon egy pillanatra, hogy sikolyként kitörhessen, elnyomtam még idejében. Vámpírokat ölök és akkor egy kisebb bukkanótól meg sikonyálok? Oda lenne a jó hírem. Kinéztem az ablakon és csak akkor láttam meg, hogy lekanyarodtunk az autópályáról. Fantasztikus, most már esélye sincs annak, hogy Keith utánunk jöjjön, az utolsó hely ahonnan írtam neki az Savannah széle volt.

-         Mivel elég esélytelen lenne, hogy átvegyem a vezetést, és kiugrani se szívesen ugranék ki a semmi közepén, elárulnád hova megyünk? — kérdeztem és éreztem, ahogy a düh gyűlik bennem. Talán most még indokolatlan, de a düh oly sok mindenre jó, és én annyira szeretem.

-         Nem. — felelte újra eszembe juttatva páratlan szókincsét, ami leginkább a nemből és egy pár bólintásból áll. És akkor, még az én hallgatásom kínzó?

-         Mond csak, te már életedben is mindig ilyen arrogáns voltál, vagy csak a halál van rád ilyen jótékony hatással?

-         Ha vár rád az örökkön örökké, akkor átértékeled a dolgokat. Te sem beszélsz túl sokat, mert szerinted nem szükséges. Én meg csak akkor nem beszélek, ha a válaszom egyértelműen kifejezi egy szó, vagy egy gesztus. Nem kell mindent túl magyarázni.

-         És szerinted ez nem volt túl magyarázás?

-         Nem. — felelte a kedvenc szavával, csak a változatosság kedvéért. De most mit panaszkodom? Én hurrogtam le, hogy a felesleges beszéd számomra értelmetlen.

-         Ezek szerint nem mondod meg hova megyünk?

-         Te sosem adod fel, igaz? — kérdezte és valamilyen beletörődöttség volt a hangjában.

-         Nem igazán. — feleltem és akárhogy is próbáltam elnyomni a mosoly kiült a számra.

-         Attól tartok, Kate, hogy a válaszom nem, hogy nem lesz kielégítő, de talán még fel is húzhatod magad miatta. — kezdte óvatosan, és nekem nagyon rossz előérzetem támadt.

-         Szóval az a tömör igazság, hogy vakon megyek és fogalmam sincs mi a végcél.

-         Hogy mi?

-         Hallottad, fogalmam sincs hova megyünk. - mondta ezt olyan tárgyilagosan mintha ép az idő hőmérsékletéről beszélnénk.

-         Nem azzal van problémán, hogy nem tudtam értelmezni a mondatot, hanem azzal, hogy ezt mégis, hogy érted? Akkor hova megyünk?

-         Nem tudom, amiatt, hogy egy azon alfa alakított át minket, érzem Jamest, talán valamilyen horda ösztön, nem tudom. De érzem, és csak ez számít. Ha nem is tudom, pontosan a helyet amerre megyek, akkor is megtalálom.  — nem tudtam erre mit mondjak, az természetes a falkákban, hogy érzik egymást, de csak ha egy bizonyos időn át együtt élnek, az egész falka, és tudtommal Jamie nem rég érkezett.

-         Ez új értelmet ad az „idióta" jelzőnek. Belehaltál volna, hogy ezt közöld velem? — néztem rá, és már nem fogtam vissza a dühöm.

-         Ha ezt mondom, akkor beültél volna velem a kocsiba?

-         Még jó, hogy nem! — ha ez nem csapda és túl is élem, akkor Keith fog megölni, egy életen át hallgathatom, hogy a híres hóhér elment vakon kocsikázni egy vámpírral. Nem tudom, mit szégyellek jobban, hogy megbíztam benne, vagy, hogy nem is sejtettem ezt. Erősen Jamesre gondoltam és hirtelen a finom, édes illatával eltelt az orrom, szinte már fullasztó volt. Mint az előbb, most is élethű képeket kaptam, egy szobát mutatott, sötét van sehol semmi, majd láttam a kezeit, megvan kötöze, igazából a szoba sem volt kifejezetten tágas, inkább a nagyon szűkhöz sorolnám, Klausztrofóbiás rémálom. Megpillantottam a gyönyörű vörös tincseket, és kívülről láttam Jamest. Fáradt szemei megkínzottan csillogtak, de mintha észrevett volna engem, egyenesen belenézett a szemeimbe. Kinyitotta kiszáradt száját, és csak most láttam meg, hogy a széléből vér szivárog. A sérülései nem aggasztottak annyira, mint a lelki állapota. Ha likantróp akkor fizikálisan begyógyul, de a lelkét semmi nem tapasztja be. Halkan szavakat formált és belesúgta őket a sötétségbe.

-         Kate, segíts. — súgta, de nekem majd szétpattant a dobhártyám, olyan erővel halottam. A fejem minden szegletében az ő hangja csengett, újra meg újra. Oda kell érnem hozzá időben, meg kell mentenem.

-         Jamie taposs rá. Jamesnek szüksége van ránk.