Emlékezz! [Bakugo Katsuki X Reader] -Befejezett-

Prológus

– Katsuki!

[Név] hangja messziről hangzott. Ennek semmi értelme, az előbb még itt feküdt mellettem...

– Hol a francba vagy [Név]? – tápászkodott fel a fiú az ágyáról, és elindult megkeresni a lányt.

– Itt! – hangzott a felelet. A szőke a nappaliba ment, de ott nem volt egy árva lélek sem.

– Gyere már Katsu!

Egyre távolabbról szólt. Bakugo - t furcsa érzés fogta el, talán ijedtség. Nem értette az egészet. Kiment a lépcsőházba, majd a ház elé, de sehol nem volt senki. Vagy legalábbis nem az, akit ő keresett. A hang egyre csak szólongatta, de hiába próbálta utolérni a tulajdonosát, nem tudta. Futni kezdett, de mintha egyhelyben toporgott volna, nem jutott semerre. Nem bírta tovább, a földre rogyott. Felordított tehetetlenségében.

– Szívem nem jössz? – kérdezte újból a lány. Hangja vidáman csengett, talán meg sem hallotta a másikat.

– Ne hagyj itt, [Név]! Bassza meg ne merj itt hagyni, hallod? – szemeiből megindultak a könnycseppek, s végigfolytak az arcán.

Nem kapott feleletet, csend volt. A járókelők sem beszéltek, sőt, mi több, már ott sem voltak. De nem csak ők tűntek el, hanem az egész környezet is. Csak egy fekete paca maradt a fák, az utcák, a házak, az emberek helyén.
De helyettük ott volt [Név]. Fehér ruhában állt, mosolyogva nyújtotta kezét a zokogó fiú felé. Az felnézett rá, alkarjával letörölte könnyeit. Felállt, és szorosan magához ölelte szerelmét.

– A francba, [Név], azt hittem, hogy... – De ekkor már hiába mondott bármit, mert egyedül volt. Karjaival csak a levegőt markolászta. A lány nem volt ott, köddé vált.

– [Név] – kiáltott fel Katsuki, majd felébredt.

Szerelmére nézett, aki ott feküdt kórházi ágyon. A kórterem csendjét csak a gépek monoton pityegése szakította meg, és a fiú hangja, ahogyan halkan sírni kezdett. A lány kezéért nyúlt, összekulcsolta ujjaikat. Bár máskor nem szerette túlzottan kimutatni az érzelmeit - leszámítva persze a haragot, vagy éppen a kárörvendést -, most mégis elgyengült, és rengeteget sírt az utóbbi időben.

– Sajnálom [Név], annyira nagyon sajnálom – motyogta. – Szeretném, ha itt lennél, hallod? Basszus, nem hagyhatsz csak úgy magamra! Nélküled én... Nem érek semmit – suttogta.

Arra a napra gondolt, amikor az egész történt. Amikor ez az egész elkezdődött. Talán ha akkor nem reagált volna olyan rosszul, talán nem lenne most ez. Mit talán, biztos. S emiatt magát hibáztatta. Ha nem mondta volna azt, amit, vagy ha a veszekedés után nem engedi, hogy [Név] elmenjen, most... De számít egyáltlán, hogy mi lett volna, ha? Nem úgy lett, és ezen nem változtatott sem a bűntudat, sem a könnyek.

~~~

Szóval itt is lenne. Eddig mi a véleményetek róla? :)
Btw, a Wattpad miért állítja mindig át a gondolatjeleimet rövidre?