Míg a halál el nem választ

5 rész❤️

Egy életre jegyezd meg, hogy velem így többé nem beszélsz. Most pedig gyere, a vendégeink hiányolnak – mondta Domenico, és az arcán egy halvány mosoly futott át, de a szemében hideg düh villant.

- A te vendégeid, nem az enyémek! – köptem oda dühösen, mire visszafordult felém. A mosdó szűk terében a levegő mintha megfagyott volna, és a félelem keveredett a haraggal bennem.

- Ne provokálj engem, Alessia, mert Istenemre, nagyon megbánod! – suttogta fenyegetően, majd a kezem után kapott, és kifele kezdett húzni a mosdóból. - Ja, és mosolyogj egy kicsit – tette hozzá ridegen.

A terembe visszatérve mindenki felénk fordult, és a halk zene ismét felcsendült. A szemek kíváncsian, gyanakvóan tapadtak ránk, mintha már előre tudnák, hogy valami dráma van kibontakozóban. Domenico maga felé fordított, kezeit a derekamra tette, és közelebb húzott magához. A mosolya széles volt, de a szemei továbbra is hidegek maradtak.

- Mosolyogj, vagy talán erre is képtelen vagy? – sértegetett tovább. Minden szava éles tőrként hatolt belém. Nem bírtam tovább. Nem érdekelt semmi. Nem érdekelt, hogy mit fognak gondolni, sem az, hogy a családomat sem láthatom többé. Kezeit lelöktem magamról, és a kijárat felé kezdtem szaladni.

Az emberek értetlenül és döbbenten néztek utánam, de senki sem próbált megállítani. Már a kertben jártam, amikor Domenico egyik szajhája elém állt, útját állva a menekülésemnek.

- Hidd el nekem, én szeretném a leginkább, ha eltűnnél, de innen most egy tapodtat sem mész tovább – kapta el a karomat, és szorosan tartott.

- Kérlek, engedj el – suttogtam kétségbeesetten, majd Domenicót pillantottam meg, ahogy felénk tartott. Akár az ördög, abban a fekete szmokingban, tekintete vad és fenyegető.

- Engedj már el, te kurva! – rántottam ki a karomat a nő kezei közül, majd futni próbáltam, de Domenicóval találtam szembe magam. Erőszakosan rántott magához, és menyasszony pózba felkapott, mintha csak egy jelenet lett volna egy rémálomból.

- Elég volt a műsorból, Alessia. Térjünk vissza a vendégekhez – mondta, miközben visszavitt a terembe. A zene ismét megszólalt, és a vendégek tapsolni kezdtek, mintha egy jól eljátszott jelenet részesei lennénk.

- Engedj el! – kiáltottam, de a hangom elhalt a zene és a nevetés zajában. Domenico csak szorosabban tartott, és a szemében az őrület fénye csillant.

- Emlékezz rá, hogy te választottad ezt az életet, Alessia – suttogta a fülembe, miközben visszavitt az asztalunkhoz. - És ha ellenállsz, annak súlyos következményei lesznek.

Az asztalnál újra leültetett, és én dermedten néztem magam elé. Az emberek nevetése, a zene hangja mind elmosódott a fülemben. Domenico mellettem ült, és mintha semmi sem történt volna, folytatta a beszélgetést a vendégekkel.

- Minden rendben, drágám? – kérdezte egy nő az asztal másik oldalán, és a tekintete együttérző volt, de az arcán látszott a kétkedés. Vajon látta, mi történt? Vajon értette a helyzetet?

- Igen, minden rendben – válaszoltam gépiesen, és próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. De belülről üresnek és megtörtnek éreztem magam.

Az este folytatódott, és én csak ültem ott, mintha egy sötét álom közepén lennék. Domenico időnként rám nézett, és a tekintete figyelmeztető volt. Nem volt menekvés. Ebben a pillanatban rájöttem, hogy a szabadulásom csak egy álom volt, amit sosem érhetek el. Az emberek körülöttem élvezték az estét, de számomra minden perc egy újabb kínzással ért fel.

- Kérlek, Alessia, mosolyogj egy kicsit – szólalt meg Domenico újra, és a szavai éppolyan hidegek voltak, mint korábban. - A vendégeink miatt.

- Igen, persze – mondtam halkan, és próbáltam engedelmeskedni. De a mosolyom hamis volt, és minden pillanatban éreztem, hogy bármelyik percben összeroppanhatok.

Az este vége felé közeledett, és a vendégek lassan kezdtek elszállingózni. Domenico még mindig szorosan tartott, mintha attól félne, hogy ismét megpróbálok elmenekülni. A kertben állva, a csillagok alatt, egy utolsó próbálkozást tettem.

- Domenico, beszélnünk kell – kezdtem, de a szavai elvágták a mondatomat.

- Nincs miről beszélni, Alessia. Ezt az életet választottad, és most már része vagy ennek a világnak. Nincs kiút – mondta, és a hangja ridegen csengett az éjszakában.

- De nem bírom tovább így – mondtam, és éreztem, hogy a könnyek újra elöntik a szemeimet.

- Akkor jobb, ha megtanulod mert innen nincs menekvés – válaszolta, és a szorítása szinte fájdalmassá vált.
Az éjszaka hideg lett, és én éreztem, hogy a remény utolsó szikrája is kihuny bennem. Talán valóban nincs kiút. Talán sosem szabadulhatok meg Domenico fogságából. De egy dolgot biztosan tudtam: harcolni fogok, amíg csak egy csepp erő is marad bennem. Mert valahol mélyen, még mindig hittem abban, hogy egyszer újra szabad lehetek.