Míg a halál el nem választ

8 Rész ❤️

Az este hűvös nyugalomban kezdődött, de én tudtam, hogy ez nem tart sokáig. Domenico egy üzleti tárgyalásról érkezett haza, és már az érkezése pillanatában láttam, hogy valami nem stimmel. Ahogy bejött a szobámba az ajtót szinte kivágta, és egy pillanat alatt fel-alá járkált a szobában, elmélyülten gondolkozva. A nyakkendőjét egy gyors mozdulattal letépte magáról, majd az egyik székre hajította.
Ahogy egyre idegesebb lett, ösztönösen hátrébb léptem, bár ő ezt észre sem vette. Az árnyékban maradtam, és figyeltem minden rezdülését. Az ilyen pillanatokban tanultam meg csendben maradni és várni. Apám jó tanárom volt. Tudtam, hogy ilyenkor nem szereti, ha hozzá szólok. Az indulatait, ha rám zúdítja, az sosem végződik jól.
Domenico azonban nem fordult felém, csak morogva és szitkozódva szorította meg a homlokát, mintha azzal kiűzhetné a dühét. Megfeszült testtartása és összeszorított ökle árulkodott arról, hogy valami nagyon elromlott az üzletében, és ettől még kiszámíthatatlanabbá vált.
Próbáltam magam olyan csendesen tartani, amennyire csak lehetett. A lehető legkevesebb figyelmet kell magamra vonnom. De aztán egyszer csak megakadt rajtam a tekintete.

- Alessia! - szólított meg élesen. Azonnal megmerevedtem. Az ösztöneim azt súgták, hogy vigyázzak. - Te itt lapulsz? Örülsz mi? Örülsz hogy azok a kis senkik tönkretették az üzletet. - morogta, és a hangja kemény volt.
Ellenkezve rázni kezdtem a fejem és minden igyekezetemmel próbáltam nyugodtnak tűnni.
- Ezek a semmirekellők átvertek! El tudod képzelni? - Újra megvetően fel-alá járkált, miközben szavai egyre indulatosabbak lettek. - De nem baj. Megtanulják hogy Domenico Mancini Di Canioval nem jó ujjat húzni. Nevetett ördögien és elővette a pisztolyát.
Remegni kezdtem és többé már nem tudtam leplezni a félelmemet. Tudtam hogy Domenico vállalkozásait sokszor homály fedte. Tudtam, hogy a pénze nem tiszta forrásból származik, és az üzlettársai nem megbízható emberek. Most is úgy tűnt, valaki kijátszotta őt, és ő ezt képtelen volt elviselni. Indulatosan felém lépkedett a pisztoly még mindig a kezében volt. Nagyon féltem. Féltem hogy most megöl.
-Kérlek nyugodj meg! Suttogtam magam elé ijedten mire nevetni kezdett.
-Nyugodjak meg? Mégis mitől? Nevetett tovább én pedig csak némán álltam miközben a félelem minden árnyalata megfordult a testemben. Egy pillanatra megállt a nevetésben és mintha elgondolkozott volna.
- Talán lenne valami, ami segíthet - mondta ördögien. A szívem hevesen dobogott, hiszen tudtam hogy semmi jót sem hoz az éjszaka.
- Mégis micsoda? - kérdeztem remegő hangon. Felvont szemöldökkel nézett rám, éreztem, hogy egyre jobban érdeklődik. Közelebb lépett majd erőszakosan magához rántott és megcsókolt mire az alsó ajkába haraptam és megkíséreltem hogy az ajtó felé fussak de újfent sikertelenül.
- Ide gyere te ribanc! Mennydörögte. Egy utolsó kurva vagy, akit az apád eladott egy darab földért és egy vastag bankszámláért cserébe! - üvöltötte Domenico, miközben egy pofon csattant az arcomon. A fájdalom éles volt és azonnali, könnyeim újra eleredtek, végigcsordultak az arcomon, mintha minden csepp könnyben a megaláztatásom újraéledne.

- Kérlek, ne bánts többet! - könyörögtem, mert már mindenem sajgott az ütésektől. Testem minden porcikája fájt, és a lelkem is meg volt törve, de valahol mélyen még mindig reménykedtem, hogy valami vagy valaki megmenthet ebből a pokolból.

- Nem hallottad, amit mondtam? - kacagott gúnyosan. - Az apádnak sem számítasz, nekem miért számítanál? - nevetett megint, mintha az egész helyzet számára csupán egy groteszk játék lett volna.

- Gyűlöllek, érted? - kiáltottam. - Életem hátralévő részét a te gyűlöléseddel fogom tölteni! - próbáltam felállni, ami nehezemre esett, de végül sikerült. A fájdalom minden mozdulatnál újra fellángolt, de a dühöm erőt adott.

- Tudod, mit gyűlölök benned a legjobban? - folytattam, miközben felé sétáltam a már félig szakadt menyasszonyi ruhámban, amely valaha gyönyörű volt, most pedig a megaláztatás szimbóluma lett. - Azt, hogy a feleséged vagyok, és emiatt közöm van hozzád. Egy olyan féreghez, mint amilyen te vagy! - csak úgy köptem a szavakat, amelyek meglepték őt. Arcán először láttam a döbbenetet, majd valami sötét árny suhant át rajta.

- Csak most vettem észre, milyen csábító és tüzes vagy - vigyorgott rám, majd közelebb lépett, és jó szorosan a falnak nyomott. Az érintése hideg volt, mintha egy jéghideg kígyó tekeredett volna körém. - És tudod, mi jutott eszembe? - kérdezte, mire meglepetten néztem rá, hiszen nem tudtam, mire gondolhat. - Hogy ma van a nászéjszakánk! - mondta ki suttogva, mire ha lehet, még jobban a falnak simultam, próbálva elkerülni a közelségét.

- Sosem engedném, hogy egy ujjal is hozzám érj! - löktem el magamtól, de ő erősebb volt. A derekamat elkapta, és az ágyra dobott, mire sikkantottam egyet. Az ágy puhasága ellenére a helyzet még ijesztőbb lett. Domenico szemei vadul csillogtak, mintha élvezte volna a félelmemet.

- Nem kell az engedélyed hozzá - mondta, miközben rám mászott, és a ruhámat kezdte tépni lefelé. A ruhámon több réteg háló volt, ami megnehezítette a dolgát, de őt ez nem érdekelte. Csak a cél lebegett előtte. Kapálóztam, próbáltam kiszabadulni a szorításából, de ő erősebb volt. Sikítottam, de befogta a számat, és erőszakosan megcsókolt.

A csókja durva és követelőző volt, tele hatalommal és erőszakkal. Minden izmom feszült, minden idegszálam tiltakozott. Próbáltam elfordítani a fejem, de ő nem engedett. Minden mozdulatomra erősebben szorított, minden ellenállásomra még nagyobb nyomást gyakorolt.

- Ne... kérlek... - próbáltam megszólalni, de a szavai kegyetlenül elfojtották a hangomat.

- Ez a te helyed - suttogta fülembe. - Az én ágyamban, az én feleségemként. És te engedelmeskedni fogsz nekem. Mindig.

A szavaiban volt valami olyan mély, sötét fenyegetés, ami belém égett. A remény apró szikrája, ami eddig tartotta bennem a lelket, lassan kihunyni látszott. De nem adtam fel. Nem engedhettem, hogy ő győzzön.

- Sosem leszek a tiéd! - kiáltottam újra, és egy utolsó kétségbeesett mozdulattal próbáltam lelökni magamról. Domenico azonban gyorsabb volt, és ismét a hajamnál fogva rántott vissza.

- Mindent megteszek, hogy megtörjelek - mondta. - De azt is tudom, hogy annál édesebb lesz a győzelem, minél tovább küzdesz.

A szavaival együtt érkezett a következő pofon. Az ütés erejétől a fejem oldalra csapódott, és éreztem, ahogy a vérem szivárog a számból. A fájdalom éles és lüktető volt, de nem hagyta, hogy elnyomja az akaraterőmet.

- Te egy szörnyeteg vagy, Domenico! - kiáltottam, bár a hangom most már remegett a félelemtől és a fájdalomtól. - Egy nap valaki véget vet ennek a rémálomnak, és te is megfizetsz mindenért, amit tettél!

A szavai azonban hideg és kegyetlen kacajban fulladtak. - Senki sem fog megmenteni téged, senki. Az apád eladott, a barátaid elfordultak tőled, és most már csak az én játékszerem vagy.

A könnyeim ismét utat törtek maguknak, de ezúttal nem a fájdalom, hanem a düh és a tehetetlenség miatt. Tudtam, hogy igaza van. Senki sem jön, hogy megmentsen. Ebben a pillanatban azonban, miközben Domenico fölém tornyosult, egy apró rész mégis remélt. Remélte, hogy valahogy, valamikor, megszabadulhatok ettől a borzalomtól, és újra szabad lehetek. A túlélésért, a reményért küzdöttem, még ha ez most lehetetlennek is tűnt.