Míg a halál el nem választ

36 Rész❤️

Domenico összevont szemöldökkel várta a válaszomat én pedig megsemmisülten álltam előtte. Ez az egész hülyeség. Nem tartom ezt a tetves házat az otthonomnak. Ideges voltam és összezavarodott.
-Nyelvbotlás volt. Sosem fog a házad az otthonomá válni! Sosem lesz közöm  hozzád! Nevettem fel gúnyosan de az igazság az volt hogy úgy éreztem hogy ezzel a mondattal nem csak Domenicot próbáltam becsapni, hanem magamat is. Domenico fagyosan állt.
-Közöd van hozzám mert a feleségem vagy. Az én nevemet viseled! Mondta ki ridegen mire felnevettem.
-Áá mostmár a feleséged vagyok? Hogy is volt? Csak azért mert egy párszor megbasztalak nem leszel a feleségem! Idéztem a szavait és nem hittem el hogy ilyen mocskos szavak jönnek ki a számon. Tényleg minél hamarabb megkell tőle szabadulnom mielőtt teljesen megváltoztat. Domenico meglepetten állt szájára nem jöttek a szavak. Nem tudom hogy attól lepődött-e meg hogy minden szavára pontosan emlékszem vagy a kirohanásom váltott ki belőle ilyen reakciót. Kis idő után dacosan megindult felém és elkapta a derekamat. Ajkunk pár centire volt csak.
-Igen. A feleségem vagy. És igen megbasztalak tehát az enyém is vagy. Csak az enyém! Suttogta a számra mire mélyen a szemébe néztem. Bódító volt a közelsége, mámoros az illata én pedig kábultan hallgattam amit mondott és most először örültem annak amit mondott. Örültem hogy azt mondta az övé vagyok. Azt hiszem az övé akartam lenni. De már nem voltam és itt volt az ideje hogy ezt ő is megtudja. Szememben vad tűz lobogott testemet elöntötte a forróság.
-És mi van akkor ha már nem vagyok? Suttogtam vissza ajkaira mire teste megfeszült körülöttem. A nyakán az ér kidudorodott, a szemei összezavarodottságot és dühöt tükröztek. A derekamnál fogva mégjobban magához szorított mire megpróbáltam ellökni.
-Ez esetben értéktelenné válsz a szememben és kidoblak innen akár egy zsák szemetet, a szeretődet pedig élve fogom megnyúzni! Suttogta dühösen és olyan erősen szorított magához hogy alig kaptam levegőt.
-Engedj el, ez fáj! Nyüszítettem de ő nem engedett el hanem folytatta.
-Tehát most válaszolj! Van bármi alapja annak amit az előbb mondtál? Próbáltam a képébe kiabálni hogy igen. Hogy már nem vagyok az övé! De egy hang sem jött ki a számon. A szívem őrületes tempóban vert és a legszőrnyűbb az hogy nem attól féltem hogy megöl, hanem attól hogy kidob. Hogy elhagy engem. És ezért gyűlöltem magam.
-Nem! Nincs! Hazudtam a szemébe nézve mire bólintott.
-Akkor jó! Mondta ki halkan majd az ágyra lökött és fölém hajolt. A levegőm benn akadt és csak a szemébe tudtam nézni. A szemébe ami tele volt vággyal. Pillanatok alatt lecsapott ajkaimra. És akkor hibáztam. Nagyot hibáztam nem gondolva következményekre.