Míg a halál el nem választ

54 Rész❤️

Domenico szemszöge:
Ahogy végiggondoltam az elmúlt napokat, tudtam, hogy beszélnem kell Alessiával. A kapcsolatunk fontosabb volt minden másnál, és most, hogy Lola már nincs az irodában, itt volt az ideje, hogy rendbe tegyem a dolgokat. Határozott léptekkel indultam el a házhoz, ahol Alessia lakott. Tudtam, hogy ez a beszélgetés nem lesz könnyű, de készen álltam rá.
Ahogy megérkeztem a házhoz, éreztem, hogy a szívem egyre gyorsabban ver. Kopogtam az ajtón, és néhány pillanat múlva Alessia nyitott ajtót. Az arcán látszott a meglepetés és a feszültség keveréke.
Alessia szemszöge:
Ahogy a nappaliban ültem, próbáltam összeszedni a gondolataimat. Domenico megjelenése meglepett, és bár éreztem, hogy valami fontosat akar mondani, nem voltam biztos benne, hogy készen állok meghallgatni. Amikor kopogott az ajtón, egy pillanatra hezitáltam, de végül beengedtem őt. A feszültség szinte tapintható volt közöttünk.
- Beszélnünk kell - kezdte, és éreztem, hogy a gyomrom összeszorul.
- Mit keresel itt? - kérdeztem hidegen, próbálva tartani magam.
- Lola már nincs az irodában - mondta, mintha ez valamit jelentene számomra.
- És miért fontos ez nekem? - kérdeztem élesen, próbálva visszatartani az érzelmeimet.
- Kirúgtam őt - folytatta. - Nem maradhatott tovább. Túl sok kárt okozott köztünk. A dühöm egyre nőtt. Nem hittem el, hogy Domenico tényleg azt gondolja, hogy ez megold bármit is.
- Domenico, nem érdekel Lola. Nem az volt a célom, hogy megszabadulj tőle. Csak azt akartam, hogy beismerd, hogy hibáztál, és bocsánatot kérj - mondtam, érezve, hogy a feszültség egyre nő közöttünk.
- Bocsánatot kérjek? - kérdezte, és láttam, hogy a düh lassan eluralkodik rajta. - Én soha nem fogok semmiért bocsánatot kérni, Alessia. Nem alázkodom meg mások előtt.
A szavai, mint egy hideg zuhany, úgy hatottak rám. Éreztem, hogy a harag és a csalódottság keveredik bennem.
- Te tényleg nem érted, igaz? Nem arról van szó, hogy megalázkodj. Arról van szó, hogy elismerd, hogy hibáztál. Hogy emberként viselkedj, és vállald a felelősséget a tetteidért - mondtam keserűen.
- Én mindig vállalom a felelősséget a tetteimért, de soha nem fogok senki előtt megalázkodni - vágott vissza. - Nem fogok bocsánatot kérni semmiért, mert nem én voltam az, aki először hibázott. Felálltam, és dühösen néztem rá.
- Te tényleg ennyire önző vagy? Mindenki más hibás, csak te nem? - kérdeztem, érezve, hogy a dühöm lassan átcsap kétségbeesésbe. - Tudod, mit? Nem érdekel, hogy kirúgtad Lolát! Nem érdekel semmi, amit mondasz, amíg nem vagy hajlandó elismerni a hibáidat!
- Én csak azt tettem, amit helyesnek tartottam - mondta, próbálva nyugodt maradni, de láttam, hogy ő is küzd az érzelmeivel.
- Akkor talán itt az ideje, hogy újragondold, mi a helyes - mondtam hidegen. - Ha nem tudsz bocsánatot kérni, akkor nincs miről beszélnünk.
Ahogy felállt és a szavai elhangzottak, éreztem, hogy valami végérvényesen eltört bennem.
- Rendben, ha így gondolod - mondta halkan. - De tudd, hogy én mindig melletted állok, bármi is történjen.
- Akkor talán itt az ideje, hogy ezt a tetteiddel is bizonyítsd, és ne csak a szavaiddal - mondtam, és éreztem, hogy a hangom remeg a visszafojtott érzelmektől. Ahogy Domenico kilépett a házból, én ott maradtam, egyedül a gondolataimmal és a fájdalmammal. Az elmúlt időszak eseményei összekeveredtek bennem, és nem tudtam, hogyan tovább. Az életem egy hatalmas káosz volt, és nem láttam a kiutat. A szívem mélyén még mindig szerettem Domenicót, de tudtam, hogy a kapcsolatunk csak akkor működhet, ha mindketten hajlandóak vagyunk változtatni. De ő makacs volt, és én már nem tudtam tovább küzdeni ellene. Ahogy a nappaliban ültem, próbáltam összeszedni a gondolataimat. Talán itt az ideje, hogy saját magamra koncentráljak, és megtaláljam a saját utamat, függetlenül attól, hogy mi történik Domenicóval. Az élet túl rövid ahhoz, hogy folyamatosan harcoljunk egymással. Ideje volt újrakezdeni, még ha ez azt is jelentette, hogy Domenico nélkül kell folytatnom.