Míg a halál el nem választ

21 Rész❤️

Miután felöltöztem, a nappali felé igyekeztem. Ha tetszik, ha nem, ez az otthonom, és itt fogok megöregedni. Már nem lábadt könnybe a szemem, ahelyett a düh minden porcikámat átjárta. Szép volt a ház. Különösen szép. Ízléses és modern, igazi luxus villa. A nappali szürke volt, tele aranyozott és bordó színű képekkel a falon. A plafonból hatalmas aranyozott csillár lógott. A földet puha bordó szőnyeg fedte, rajta egy szürke, puha kanapé, amelyen megannyi arany színű és szürke díszpárna sorakozott. Hatalmas ablak világította be az amúgy sötét színekben pompázó szobát, és így igazán tökéletes hatást keltett. Az ablakot egy fehér selyemfüggöny és egy hasonló anyagú szürke sötétítő takarta.

A ház egy meleg, takaros otthon képét festette le, ám a sok szép bútor, drága kiegészítő, luxus kocsi és jakuzzis medence mögött egy végtelenül undorító ember állt, aki még a feleségét is pénzzel vette meg. A kanapéra ültem, és bekapcsoltam a hatalmas plazma TV-t, ám hangokat hallottam, ezért lehalkítottam, és felállva az ajtó felé fordultam.

Nem hittem el, amit láttam. Domenico állt a lépcső alján, karjai közt egy nagyon vékony, szőke hajú "nő" állt, bár nem tudom, mennyire sértő a többi nő számára, ha ezzel a jelzővel illetjük ezt a teremtményt is. Nem volt nehéz rájönni, hogy ez is csak egy a sok csinibabája közül, hiszen a lányon egy iszonyatosan rövid, fekete, pántnélküli ruha feszült, lábait fekete magassarkúba bújtatta, és úgy csókolta az előtte álló férfit, aki történetesen az én férjem volt. Nem voltam féltékeny, de a tiszteletet mindenképpen megkövetelem.

– Khm! – köhhintettem idegesen, mire mindketten rám néztek. Domenico csodálkozva, a lány pedig lesújtó pillantással meredt rám.

– Elmondanátok, mégis mi folyik itt? – kérdeztem fennhangon.

– Angelika, magunkra hagynál egy percre, Baby? – kérdezte Domenico, mire felvontam a szemöldököm és elnevettem magam.

– Ki ez a nő, Domenico, és miért röhög rajtam? – kérdezte hisztérikusan Angelika.

– Jaj, kicsim, ő csak az egyik... – kezdte Domenico, de közbeszóltam.

– A felesége vagyok! – jelentettem ki, mire a nő hisztérikusan Domenicót kezdte ütni. Felvont szemöldökkel néztem a jelenetet, kíváncsi voltam, meddig megy el. Domenico végig engem nézett, arcán meglepődöttséget láttam.

– Na jó, most már fejezd be! – szólt rá a cafkára idegesen, mire az sűrű bocsánatkérés közben csókolgatta.

– Vidd előlem a cafkádat, és te is menj el! – mondtam ki feszülten, mire Domenico ismét rám nézett. Szemöldökét összevonta.

– Ismét elfelejtetted, hol a helyed! – szólt rám idegesen, mire fújtatva megszólaltam.

– Nem érdekel, kivel mulatod az időt, ahogy az sem érdekel, hogy mit csinálsz, de a tiszteletet kikövetem! – kiáltottam. – Én nem az egyik cafkád vagyok, Domenico, én a feleséged vagyok! – kiabáltam, úgy éreztem, megérdemlem a tiszteletet.

– Igen? Na és mégis mióta tekinted magad annak? Hm? – mondta idegesen.

– Mióta? Azóta, amióta a pap összeadott minket! – szóltam idegesen. – De jól van! Legyen így! – néztem rá megvetően. – El akarok válni! – jelentettem ki, mire állkapcsa megfeszült, és indulatosan indult meg felém, ám a nő visszahúzta.

– Baby, most menj el! – mondta neki.

– Sehova sem megyek! – jelentette ki Angelika makacsul, mire Domenico hátrafordult.

– Kussolj, és menj el innen! – üvöltötte, mire a lány megszeppenve a kijárat felé ment.

– Te pedig! – mutatott rám, közben felém haladt. – Nem vagy a feleségem! Attól, hogy egyszer megbasztalak, még nem azt jelenti, hogy a jogaidat követelheted, mert kurvára nincsenek! – üvöltötte, közben már előttem állt. A szemeimből parancsszóra indultak meg a könnyek, és kezem csattant az arcán. A szobám felé szaladtam, ő pedig utánam eredt.

– Alessia! Állj meg! – üvöltötte, de én nem álltam meg. Néhány ruhát megfogtam, és a kijárat felé kezdtem szaladni. Egy kocsi kulcsot leemelve szaladtam, nyomomban az ördöggel.

– Alessia! Azonnal állj meg, hallod! Állj meg! – üvöltötte, mire az őrök is felém kezdtek szaladni.

Miközben rohantam a folyosón, az emlékek és az érzelmek kavargása csak fokozta a dühömet. Az elfojtott fájdalom és az évek alatt felgyülemlett frusztráció most robbanásként tört ki belőlem. Domenico hangja egyre közeledett, de a félelem és a harag hajtott előre.

Az egyik őr elállta az utamat, de elszántságom láttán megállt és habozott.

– Félre! – kiáltottam rá, mire kissé hátrált, de még mindig nem mozdult el teljesen.

– Asszonyom, hova készül? – kérdezte bizonytalanul, de nem volt időm magyarázkodni.

– Félre az utamból, különben megbánod! – fenyegettem meg, és a határozottságom megtette a hatását. Az őr félreállt, és én tovább szaladtam, miközben hallottam Domenico dühös kiáltásait a hátam mögött.

Az ajtóhoz érve gyorsan kinyitottam, és kirohantam az udvarra. Az éjszakai levegő hűvös volt, de most először éreztem magam szabadnak. A kocsikulcsot erősen szorítva a kezembe, a garázs felé rohantam, ahol az autók parkoltak.

– Alessia! Ne merj elmenni! – hallottam Domenico hangját, de már nem érdekelt. A szabadulás gondolata minden mást elnyomott.

Mikor elértem az egyik autóhoz, gyorsan beültem, és remegő kézzel beindítottam a motort. Az autó zúgása megnyugtatóan hatott rám, és egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy összeszedjem a gondolataimat. Tudtam, hogy nincs sok időm.

– Ez az utolsó esélyem – suttogtam magamnak, majd gázt adtam, és a kapu felé hajtottam. Az őrök tétován álltak, nem tudták, hogy mit tegyenek, de végül az egyikük felnyitotta a kaput, és én kihajtottam az utcára.
A szívem hevesen vert, de most először éreztem, hogy van esélyem a szabadulásra. Az éjszakai város fényei elmosódtak